Elkezdtem írni a következő Richards terápiás bejegyzés elé, de túl személyes lett a bevezető, így külön szedtem. Kicsit alábbhagyott a lelkesedésem, de nem adom fel.
Lassan megy a fordítás, mert időközben pár akadály nehezíti az életem. Majdnem pánikbeteg lettem. De nem. Persze ez nem így működik, hogy valaki csak majdnem pánikbeteg lesz, és nem is akarok viccelni ezzel, de miután hetek óta halogattam, hogy szabadságot vegyek ki végre, sikerült addig húznom az egészet, míg a testem elégelte meg a dolgot. Magánügy, csak annyiból érdekes, hogy beszélgettünk róla Daniellaval, hogy mi van, ha a sok elfojtott automatikus negatív gondolat egyszerűen így tör utat magának? Mert ha elfojtom a rágódást, attól az még mélyen belül bennem marad, nem? Mi van, ha azért nem kapok levegőt, mert én fojtom meg saját magamat a negatív gondolatok elfojtásával? Mi van, ha neki meg azért fájdul meg akármije, mert ő is magába fojt dolgokat, lenyel olyanokat, amiket nem kellene?
Tudom, már rég nem csak elfojtani kellene az ANG-okat, hanem már a megfordításánál járunk, de nekem az még annyira nem megy. Mert sokkal könnyebb azt mondani, hogy "nem tudom, félek" mint azt, hogy "régen nem szerettem, és ennek ellenére most mégis fejjel fogok menni a falnak, mert már jobb vagyok, és elmormoltam már lassított beszédben néhány szöveget". Na, szép, nem hiszek a terápiában?
Időpontot kellett kérnem kivizsgálásra... telefonon. Sikerült is, talán csak 50%-os volt a szorongás előtte, utána csak azért is büszke voltam magamra. De ezek elmúlnak. Fel kellene írnom magamnak a mindennapi teljesítményeimet, hogy emlékezzek rájuk, hogy igenis tudok telefonálni, igenis el tudok menni az orvoshoz tök egyedül, el tudom mondani, mi a bajom, tudok kérdezni, tudok jegyet venni, tudok másoknak segíteni az utcán... mert különben hajlamos vagyok elfelejteni, hogy képes vagyok minderre.
A nagy lelki válság ellenére érzek javulást. Szinte a kíváncsiságom is elkezd feléledni a telefonálás iránt, az orvoshoz járás iránt, hogy bemenjek a bankhoz és más számlát nyissak, hogy beengedjem és a szerelőt, de még nem tartok ott, hogy cselekedjek is. Talán majd fokozatosan oda is eljutok ezzel. Évek múlva...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Daniellaaa · http://onbizalomnelkul.blog.hu/ 2013.11.02. 20:41:00
A terápiával kapcsolatban be kell, hogy valljam, hogy nem csinálom aktívan. Néha elolvasom, amikor eszembe jut, de nem rendszeresen, napi szinten. Viszont mivel olvastam már néhány kognitív terápiás könyvet, így a lényege megvan a fejemben. Az már más kérdés, hogy sok mindent nem tudok még alkalmazni a gyakorlatban.
Én nálam a tünetek, amik jelentkeznek, mint köhögés, gombócérzés a torokban az elfojtástól vannak. Volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy innentől kezdve nem foglalkozom semmivel a munkahelyemen és nem szorongok többé. Ezt tudom alkalmazni, többnyire nem gondolkozom előre a félelmetes helyzeteken (egy-két esetet kivéve, mint pl. a jövőhét). Úgy, ahogy a terápia is mondja, ha jön a negatív gondolat, akkor elterelem a figyelmem, nem figyelek rá. Ez szerintem így elfojtás. Mivel nem foglalkozom a negatív állítások megfordításával és a többi terápiás anyaggal sem, így csak az elfojtás módszerét alkalmazom. Szerintem ettől van a köhögésem, és a gombóc a torkomban.
Kaisa 2013.11.03. 10:17:54
Az elfojtásból nem tudom, mi lesz a kiút. Mert nem akarom újra a negatív gondolataimnak átadni a terepet. Lehet elkezdek rendszeresen relaxálni, hátha segít.