Tegnap megcsörrent a telefon és közölték, hogy hétfőn szeretettel várnak a cégnél. Annyira váratlanul ért az egész és annyira nem voltam képben, hogy még csak meg sem köszöntem, annyit mondtam, csak, hogy " rendben, ott leszek". Büszke voltam magamra, hogy megcsináltam, hogy jól szerepeltem az interjún és, hogy megkapom az állást, viszont a félelem érzése sokkal erősebb volt, teljesen elnyomta az örömöt, amit éreznem kellett volna. Számtalan negatív érzés gyötör, nem fogok megfelelni, ügyetlen leszek, sokkal többet várnak tőlem, mint amit nyújtani tudok, túl csendes leszek, nem tudok majd beilleszkedni. Gondolatban hadakozik a két énem, nem tudom melyiket mutassam majd a munkahelyen. Ha a valódi személyemet mutatom, aki csendesebb, szemlélődő típus, nem áll szóba akárkivel, inkább megtartja magának a gondolatait, akkor rám sütik majd az antiszociális jelzőt, esetleg elbocsátanak a próbaidő után, azt mondják majd, hogy nem tudtam beilleszkedni, hogy túl passzív voltam és az szörnyű lenne. Vagy vegyem fel az álszemélyiségemet, amelyet hosszú idő alatt formáltam ilyenné, aki határozott, beszédes, nyitott, érdeklődő, de aki valójában csak egy mesterségesen ilyenné formált személy. Ilyennek kellene lennem, ezt várja el a világ, csak így lehet érvényesülni. De ha felveszem ezt az álcát, akkor elszívja minden energiámat a szerep megformálása és akkor nem tudok majd a munkámra koncentrálni. Ezek a gondolatok gyötörnek.