Az elmúlt évben nem igazán voltam jelen a blogon, sőt, teljesen eltűntem, fogalmam sem volt, hogy nézi-e valaki, hogy Daniellaaa mit ír, hogy létezik-e még egyáltalán. Eltűntem. Az év első felében eljutottam oda, hogy elegem lett a gondolatok elemzéséből, hogy folyamatosan figyeljem magam, hogy küzdjek, hogy elmélkedjek, hogy analizáljam magam, vagy relaxáljak, vagy hogy egyáltalán foglalkozzam ezzel az egésszel, csak élni akartam. Még ha ez az élet a szorongásaim által korlátozott is, nem akartam tudomás venni arról, hogy érzelmileg „fogyatékos” vagyok, akinek emiatt beszűkült az élete.

Aztán az év eleji depresszióm során belekerültem életem első igazi komoly kapcsolatába. Innentől kezdve nem volt időm már szocfóbosságommal foglalkozni, bár a kapcsolat elején rengetegszer előjött a kisebbségi komplexus, a megfelelni akarás, a „nem vagyok elég jó” érzés. Egy rendkívül társasági, könnyen bárkivel szóba elegyedő, intézkedni szerető emberrel hozott össze a sors, aki bár inspirációként is hatott, többnyire a kiutat jelentette számomra a szorongós tevékenységekből. Telefonál helyettem, segít elintézni dolgokat. Olyan, mint egy műláb, talpra állít, és bár döcögve járok még így is, de a dolgok elintéződnek.

Eleinte lelkes voltam és boldog, de utána egyre többször kezdtem magam kellemetlenül érezni, hiszen tökéletes szintre emeltem az elkerülést. Kibúvok az élet alól, hagyom, hogy más élje az életemet helyettem, hiszen ha elkerülöm a rossz dolgokat, akkor a jó érzések is elmaradnak, amik azután jönnének, hogy sikeresen veszek egy akadályt. Egy befásult, szürke zombi lettem. Legalábbis így éreztem. Mintha visszaestem volna egy gyerek szintjére, akit mások látnak el. Mindez persze megint túlzás, hiszen mindenki más értelmes felnőttnek tart, csak én látom ennyire negatívan önmagamat, de ha a valóság tartalma nem is sok, az érzés attól még bennem van.

Év vége nagy hajtás volt. A barátom beszervezett egy olyan dologba, amiről tudtam, hogy egyedül nem lennék képes rá, de együtt véghez vittünk egy nagy projektet, ami során sokat tanultam magamról és a másokkal együtt dolgozásról. Voltak kiborulások és pánikolások, de a végeredmény az volt, hogy a munkahelyemen most már a nagyfejes is megismerte a nevem.

Aztán mostanra eljutottam odáig, hogy ez így nem mehet tovább, muszáj ismét foglalkoznom a szociális fóbiával, nem támaszkodhatok másokra, önálló, teljes értékű felnőtt szeretnék lenni. Egyik nagy felismerésem akkor történt, mikor barátommal mentünk minden kis boltba átvenni a dolgokat, amik a közös projektünkhöz kellett, és minimális szorongást éreztem csak mellette. Szerettünk együtt menni mindenhová, nem éreztem, hogy teher lenne neki, hogy elkísérjen. De egyik helyen úgy alakult, hogy egyedül kellett megvennem valamit, és úgy éreztem, mint akit hirtelen kitaszítottak a védett menedékéből. Nem volt túl bonyolult a helyzet, csak egy boltba kellett egyedül bemennem, de hirtelen kitépték a műlábamat, és úgy éreztem, hogy a korábbi állapotomhoz képest is sokkal mélyebbre kerültem vissza, ahogy hirtelen magamra maradtam. És akkor megvilágosodtam, hogy mennyire álbiztonságban voltam végig.

Ez így nem mehet tovább, úgyhogy visszatérek a bloghoz, hogy dokumentáljam a terveimet, bukásaimat és előrelépéseimet.

Egy érdekes momentuma még volt a tavalyi évnek. A munkahelyemen nagyon erős komplexusom van kb mindenkivel szemben, de minél magasabb szintű az illető, annál nagyobb piedesztálra helyezem. Így a cég 2 legnagyobb emberével szemben leírhatatlan félelmet érzek. Ő számomra a szakma csúcsa, egy olyan szakmáé, amihez nekem csak kicsit volt közöm, mielőtt ide kerültem, és ezért folyamatosan attól félek, mikor derül ki, hogy én valójában nem vagyok idevaló. Lassan két év telt el, hogy én folyamatos megilletődöttséggel viseltettem a Főnök iránt, szerencsére (?) eddig nem is kellett hozzá bemennem. Hiába mondogatták mások, hogy nem kell tőle félni, a rideg parancsosztogatási stílusától mindig vigyázzba álltak a belső szerveim.

Aztán év végén úgy tűnik kezdett felolvadni közöttünk a jég. Először a véghez vitt projektem hozta meg a hírnevet számomra, bár még a munka során is inkább a barátomat küldtem le egyeztetni a Főnökkel, hiszen az elkerülési technikám díjnyertes... Később pedig a céges karácsonyon tört meg végül a jég, mikor is ittas állapotban kerek perec kijelentettem, hogy márpedig én félek tőle. Ezzel mintha az egésznek a jelentősége csökkent volna.

Bár még ma is tartok tőle, de bármikor szembe jön velem, el tudom viccelni a dolgot azzal, hogy figyelmeztetem, hogy félek. És minden egyes alkalommal csökken a félelmem. Annyira fontosnak tartottam eddigi életemben, hogy mások ne vegyék észre rajtam a szorongásomat, hogy tulajdonképpen ennek az elrejtése okozta a legnagyobb stresszt. És minél többször ismerem be, hogy tartok emberektől vagy helyzetektől, annál többször veszem észre, hogy a környezetem ezért nem elítél, hanem összekacsint velem, mert ők meg más dolgoktól félnek, és akkor összenevethetünk, még ha pont nem is értik, hogy én attól a dologtól épp miért is félek.