figyelemelterelésre mit szoktatok csinálni? nagyon túlgondoltam mindent, és észre se vettem, hogy depis vagyok, csak mikor már mindenkit kezdtem eltaszítani magamtól :/ hmm.. ötletek?

köszönööm :)

@jel1:
Köszi, hogy ezt leírtad. Azt hiszem velem is ez a helyzet. A barátok elszállingóztak én meg azt éreztem/érzem, hogy az egész világ gonosz és másokkal van a baj. Végülis ha ezt elhiszem, akkor ez is lesz az én saját valóságom.
Szerencsére néha átélem, hogy milyen lelkesnek, céltudatosnak lenni, tele életkedvvel. De miért csak néha?
Nekem egy bevált módszer, ha sportolok. Olyankor jó kedvem lesz, úgy érzem tele vagyok célokkal és ez az érzés pár órán át elkísér, de nem tovább. Jó lenne mindig így érezni.. , de hogyan??
Van kiút a depresszióból, tudok még változtatni az életemen így 30 felett?

igen, a spoort :D meg most vásárolni megyünk :D

Nekem máshogyan van ez a baj.. én nem másokat érzem bajnak.. mindig azt látom, hogy az én hibám, én taszítom el őket, és ez megint csak jobban lehúz, erősebben kapaszkodom másokba, és ez nagyon taszító dolog :/
Mindig keresem a hibáimat, mit rontottam el, nagyon túlgondolok minden, túlreagálok, és ezt túlságosan ki is fejezem a kedveltjeimnek :/ pedig én imádom őket, és mégis rosszat okozok nekik.. ez fáj! És észre sem vettem :/

@jel1:
Hmm... érdekes. Nálam is előfordul, hogy magamat okolom, de van, hogy másokat.
Ez a kapaszkodás is ismerős. Sokszor féltékeny voltam, ha egy haver nem velem foglalkozott vagy más programot csinált és ennek hangot is adtam... :S

A túlzott megfelelni akaráshoz: A gond valami olyasmi lehet, hogy az önbecsülésed túlságosan a mások jóváhagyásától, elismerésétől, figyelmétől függ. Gondolkodj azon, hogy legbelül TE mit szeretnél, NEKED mire lenne szükséged, és ha erre rájöttél, ezt fejezd is ki. Az emberi kapcsolatok a munkahelyen is csak akkor jók, ha mindkét fél szükségletei és érdekei figyelembe vannak véve.

A maximalizmushoz: Ez igazából egy külön probléma, a maximalista túlságosan magas belső mércék miatt akar tökéleteset nyújtani, akkor is ezt tenné, ha senki nem látná, míg a túlzottan megfelelni akaró ugye másoknak akar megfelelni. De sajnos gyakori, hogy valakit mind a két átok kínoz - próbáld megfigyelni, hogy mikor mi motivál arra, hogy túlhajszold magad. Próbáld a teljesítményedet nem csak a tökéletességhez, hanem mások teljesítményéhez is hasonlítani, dicsérd meg magadat (és másokat is) a nem tökéletes, de azért értékes teljesítményért is.

jel1-nek: Nem teljesen értem a gondodat, de ha az a gond, hogy túlságosan félsz mások elvesztésétől, és emiatt idegesítően rájuk akaszkodsz, próbálj szerintem önállóbban viselkedni, önbizalmat szerezni, figyeld, hogy a gondolataid mennyire reálisak, olvasd el figyelmesen "dr Burns okosságait" itt: onbizalomnelkul.blog.hu/2013/09/04/dr_burns_okossagai_1_a_torz_gondolkodasi_semak és itt: onbizalomnelkul.blog.hu/2013/09/16/dr_burns_okossagai_2_a_hangulat_naplo

Andy Murray: Igen, van kiút a depresszióból, szerintem neked is használ, ha "dr Burns okosságait" tanulmányozod, és aktivizáld magad más területeken is, ne csak a sportban, ne várj a lelkesedésre, az majd menet közben fog megjönni.

Én már kifejeztem mit szeretnék, sőt pont ez volt a baj, hogy túl önző voltam, és csak magamra figyeltem, hogy nekem mi a jó :/

Én nem vagyok maximalista, csak most ez van :/ hogy össze vagyok zavarodva, fogalmam sincs miről mit gondoljak, mi a helyes, mi a rossz.. és egyfolytában csak pörög az agyam :/

Igen, ez van, hogy túlságosan rájuk akaszkodtam és eltelítettem őket a problémáimmal. Mindent meg lehet velük beszélni, de egyfolytában... ezt így nagyon is megértem, hogy nem tetszett nekik :D

mindenképp beleolvasok majd ;)

@Kognitív Teknősbéka: :)

atelofóbiás lettem xd

en.wikipedia.org/wiki/Atelophobia

najó, én biztos nem.. :)

Sokáig gondolkodtam ezen a bejegyzéseden,és az utolsó két kérdésedet sehogy sem értem.Amit itt leírok,azt szerintem te is tudod,vagy simán kiderítheted a Google segítségével.(Szóval,ha igazából nem akarsz választ kapni,nyugodtan hagyd figyelmen kívül a hülyeségeimet.)Igen,lehetséges,hogy gyerekkorodban érzelmi bántalmazásnak voltál kitéve(a szüleid folyton kritizáltak,vagy túl magas mércét állítottak eléd,szeretet megvonással büntettek,csak akkor mutatták ki a szeretetüket,ha megfeleltél a kritériumaiknak,stb).Lehet,hogy a legjobb akarattal tették,de nagyon nem értenek a gyermek neveléshez.Ez elvileg alakíthatott ki benned egy torz énképet(nem fognak szeretni,ha nem felelek meg,nincs jogom szeretni magamat önmagamért)ezért van szükséged folyamatos megerősítésre.Egyúttal megmagyarázná,miért kételkedsz abban,hogy megérdemled-e mások figyelmességét.Az ember egy idő után önkéntelenül lázadni kezd(nem akarom,hogy szeress,mert akkor az adósod leszek).A gond az,hogy ezekre a kérdésekre csak te tudod a választ.Én ugye nem ismerlek/nem tudok semmit a gyermekkorodról,etc.Megoldással sajnos nem szolgálhatok.Jobban kellene szeretned/értékelned magadat.Nem tudom,ezt, hogyan kell csinálni,de Kognitív javaslata jónak tűnik.

@Cellatárs: én sem tudom mi van.
mindegy, most pihentetem a dolgot... szétnézek magam körül :)))

Sziasztok! Tudom, hogy nem teljesen vág a jelenlegi témába, de érdekelne a válaszotok. Ti milyen munkahelyen, munkakörben dolgoztok és hogy sikerült beilleszkedni? Én sajnos már sokadik alkalommal nem találom a helyem, kirekesztettnek érzem magam, és gondolkodok rajta, hogy ezért keresnék új munkahelyet....ami ugyebár nem megoldás, és különben is, hosszú idő alatt találtam meg ezt a helyet is. Mit tanácsoltok? Hogyan lehet szerethetőbbnek lenni, ha élből kiközösítik, és kibeszélik azt, akinek nincs túl sok mondanivalója? Előre is köszi, annak, aki válaszol..

@Neala:
Nekem még eddig szinte sehol sem sikerült beilleszkednem. Szenvedtem az iskolában, és a munkahelyeimen. Sokszor pletykák és csúfolódások célpontja voltam. Sok helyről eljöttem, de az új helyeken sem lett jobb.

Persze felmerül a kérdés: miért akarjak megfelelni azoknak akik pletykálnak a másik háta mögött és rosszindulatúak? A pletykálást pl utálom, pedig a legtöbb munkahelyen nagy divat és a legnépszerűbb emberek általában a legnagyobb pletykafészkek közül kerülnek ki. Azt hiszem, hogy nem is akarok beilleszkedni közéjük, persze attól még elég rossz.

Most egyenlőre itthon "dolgozgatok" és azon gondolkozom érdemes-e még bármibe is belevágni. Küzdjek meg a helyzettel és tanuljak új szakmát vállalva az újabb megaláztatások lehetőségét, vagy vegetáljak itthon magányosan, de legalább "biztonságban"? Nem egyszerű..

@Neala: Szia! Hogy-hogy kiközösítenek? Ez miben nyilvánul meg? Nem beszélnek veled?
Régen én is mindenhol azt éreztem, hogy nem fogadnak el, de rájöttem, hogy én nem fogadom el magam. Mióta ezt tudom, azóta egész jól érzem magam a munkahelyemen. Szerintem ezen van a hangsúly, hogy először magadat fogadd el, aztán fognak csak mások is elfogadni. Úgy érzem mióta már nem zavar annyira, hogy csendben vagyok, mióta már nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam és kinevetem magamban a kibeszélő, kétszínű embereket, azóta már nem kezd ki senki, már elfogadnak, talán kedvelnek is és azt hiszem így fogadtak el, ilyen kis csendesnek, kedvesnek.

Talán az is segít, ha megpróbálod megérteni őket, megpróbálod kicsit beleképzelni magad a helyükbe. Lehet, hogy azért beszélnek ki, mert kíváncsiak rád, de mivel nem mesélsz magadról vagy nem vagy nyitott, ezért kitalálnak rólad dolgokat, megpróbálják kitalálni, hogy milyen vagy. Vagy egyszerűen félreértelmezik a viselkedésed, azt hiszik, hogy azért vagy csendes, mert beképzelt vagy, mert nincs kedved velük beszélgetni, nem szeretnél nyitni feléjük.

Nem ismerem a helyzeted túlzottan, csak abból indulok ki, hogy én mikor még nem tudtam magam elfogadni (még most sem megy 100 %-osan, de már sokkal jobb a helyzet :-)), mások viselkedését folyton félreértelmeztem, mindig mindent a személyem elleni támadásnak vettem. De utólag visszagondolva már máshogy látom a helyzeteket.

Remélem megváltozik a helyzeted a későbbiek folyamán és kicsit jobban kijössz majd a kollégáiddal.

@Daniellaaa: Úgy tapasztaltam eddig, hogy eleinte jól indulnak a dolgok, mindenki kedves és nyitott az irányomban, majd néhány hét múlva ez változik (gondolom, miután rájönnek, hogy nem sok vizet zavarok, és különösebben érdekes se vagyok). Azt veszem észre, hogy pl. nem köszönnek már, ha elmegyek, vagy ha mondanék is valamit, nem figyelnek rám, beszélnek a fejem felett, mintha ott se lennék, egyszóval levegőnek néznek.

Másrészt eléggé összetett ez a munka és sok a hibázási lehetőség. Én kezdettől fogva igyekeztem megtenni a tőlem telhetőt, és nem is volt rám panasz, azt hittem, hogy mindent jól csinálok. Erre a napokban hallom, hogy rólam beszélnek, konkrétan kb két-három méterre tőlem idiótáznak le úgy, hogy azt se tudom, mit vétettem, és ez a helyzet többször is megismétlődött. Tudom, hogy nem én vagyok a legbénább, mégis, úgy érzem, hogy azzal, hogy nem vagyok annyira szimpatikus, sokkal durvább kritikát kapok, és még csak nem is szemtől szembe... Ez meg kicsit olyan önbeteljesítő jóslat, már kezdek teljesen elbizonytalanodni mindenben amit csinálok, és nem tudom, hogy tudnám megállítani a folyamatot. Ha pusmogást hallok, rögtön azt gondolom, hogy talán megint rólam van szó, és ez egyre kellemetlenebb. Azt is érzem valahogy, hogy ez valami "természetes" viselkedésforma, hogy minden társaságban van valaki, akit kirekesztenek, mert másmilyen, és ez általában én vagyok. Gondolkodtam rajta, hogy odamegyek az illetőkhöz, csak ennyi idő már több mint furcsa lenne, bizonyára nem is emlékeznének az esetre, sőt, talán ki is röhögnének, és különben sem szeretném kimutatni, hogy rosszul esik az ilyesmi. Úgyhogy most ott tartok, hogy a próbaidőt becsületesen végigdolgozom, utána megmondom, hogy ennyi elég is volt nekem. Pedig tetszett eleinte a munka, csak annyira elment az önbizalmam, hogy már szerintem tényleg nem is csinálom jól. "Tömören" ez a helyzet. :)

@Neala: Annyira ismerős minden, amit írsz. Eddig minden munkahelyemen úgy éreztem, hogy nem fogadnak el, hogy utálnak, hogy nem vagyok képes jól dolgozni stb. Mindig a kollégákban kerestem a hibát, mert ők a gonoszak, mert nem tanítanak be rendesen, mert nem elég türelmesek hozzám. Közben legbelül kis szerencsétlen, bénának éreztem magam, akit sehol senki nem szeret, aki nem képes semmilyen munkát sem rendesen ellátni, nem tud megmaradni egy munkahelyen sem hosszú távon. Többek között a jelenlegi munkahelyemen is hasonló szituáció volt, míg próbaidős voltam. A közvetlen kollégám nagyon utálatos volt velem, mindenkit próbált ellenem fordítani, engem kibeszélni. Egyáltalán nem arra törekedett, hogy rendesen megtanuljam a feladatokat, hanem inkább azt élvezte, ha bénáztam, ha kis ügyetlennek láthatott. Sokszor akartam felmondani, talán akkor kezdtük a blogunkat indítani, így szerintem írtam is itt erről az időszakról. Szerencsére nem adtam fel és nem bántam meg, a gonoszkodó kollégával mára szinte jó barátok lettünk és mindenki elégedett velem. Persze önértékelési problémáim és egyéb lelki nyavalyáim még mindig vannak, de sokkal jobb a helyzetem. Azt is tudom, hogy nem ezen a munkahelyen fogok megöregedni, mégis úgy érzem ez a munka megerősít és segít, hogy felkészüljek a későbbi munkakeresésre és arra, hogyha megtalálom álmaim munkáját, magabiztosan helyt tudjak állni. Sokat stresszelek még mindig és gyakran megfordul a fejemben, hogy azonnal felmondok, de aztán megpróbálom az agyamba beleprogramozni, hogy ez számomra egy tanulási időszak, munkahelyi szocializációra van még szükségem, hogy megtanuljak nemet mondani, érvényesíteni az érdekeimet, határozottnak, magabiztosnak lenni minden helyzetben, fejleszteni a problémamegoldó képességem és még egy csomó mindent.

Mennyire függ a te munkád a többiekétől, mennyire igényel csapatmunkát? Mert ha egyedül is jól el tudod látni a feladataidat, akkor segíthet, ha megtanulod, hogy miként lehet úgy dolgozni, hogy nem veszel tudomást a többiekről, csak annyira amennyire muszáj. Azaz megpróbálod figyelmen kívül hagyni, hogy mit gondolnak rólad, mit pusmognak mögötted és csak a munkádra koncentrálsz. Ilyen helyzetben ezt szoktam mantrázni: " A tőlem telhető legjobbat próbálom nyújtani, a képességeimhez és helyzetemhez képest a legjobban dolgozni. Ez az amit tehetek, ennél többet nem. Ha ez nem elég a főnökeimnek vagy a munkatársaimnak, akkor maximum elbocsátanak. De ha elbocsátanak, akkor keresek egy másik munkahelyet, egy sokkal jobbat és nyugodtabbat." Szóval mikor ilyeneket ismételek, sokkal nyugodtabb leszek. :-) Próbáld ki, hátha neked is használ. Mesélj majd, hogy alakult sorsod! Kíváncsi vagyok.