Apám egy félelmetes ember. Nagy testű, morcos tekintetű, nagyhangú, akinek ha valami nem tetszik vagy nem logikus, akkor nem rest felháborodni. Tőle tanultam, hogy mindig észnél kell lenni, soha nem szabad hagyni, hogy átverjenek, mindig védeni kell bármi áron az igazunkat, ha valami nem ésszerű, akkor az már jó nem lehet, és természetesen azt, hogy az élet célja a küzdés maga. De gyűlölöm ezt. Ebben a hozzáállásban benne van minden, ami megkeserítette az életemet: hogy szórakozni „bűn”, amiben nincs érték, az bűn, minden műsor, ami amerikai, az marhaság (mert egy szebb, lazább életet mer bemutatni? nem tudom), nem szabad nyavalyogni, nem szabad lelkizni, mert az neki kényelmetlen, és semmi aggodalmat sem szabad okozni neki, mert nem tud vele mit kezdeni.
Kiskorom óta tartok tőle, hogy egy napon felrobban az agya. Ha rosszul van hangolva egy közlekedési lámpa, az mekkora ostobaság már, és milyen HÜLYÉK azok, akik nem képesek kezelni a rendszert. Szembe megy rendőrrel, hatósággal, őt nyugodtan be lehet perelni, áll elébe.
Mai napig bennem él a kép, amikor kicsi koromban egy ellenőrrel lökdösődött, talán mert csak akkor lyukasztott jegyet, amikor az ellenőr megjelent. Az ő érvelése, hogy de hát fel tudott mutatni kezelt jegyet. Igaza volt? Nem Nem tudom, tök mindegy, az alsós énem rettegve figyelte, mi történik. Mindennaposak voltak a bevásárláskor történő felhördülései. Én meg féltem, hogy vagy rendőr viszi el, vagy felrobban az agya. Legszívesebben sírva menekültem volna el a helyszínről. Kényelmetlen volt minden perc. Ha reklamálni kellett, ő már egyből gyilkos tekintettel ment, és csípőből hülyézett le mindent, rendszert, eladót, országot.
Azt hittem, nem vállalok túl nagy kockázatot, ha elmegyek vele vásárolni. Hát tévedtem. Valami utalványon ment a veszekedés. Még egy ilyen hülye országot, nyugatra biztos nem így megy. Kétszer hívatta az eladó főnökét, kötözködött folyamatosan. De mindezt olyan stílusban, hogy én megint ötévesnek éreztem magam, aki legszívesebben csak menekülne el ebből a helyzetből. Közben meg utáltam, hogy az eladót semmibe veszi (hiszen nekem meg fontos lenne, hogy mindenki kedveljen), és miért ilyen hülye ő, a rendszer, a bolt, a világ, mindenki, miért nem tájékoztatják az eladókat jobban, hogy ebből az utalványból kétféle van.
Miközben ötévesként próbáltam meghúzni magam egy sarokban, azon gondolkodtam, hogy mennyire alkalmatlan lennék eladóként. Képtelen lennék egy-egy ilyen eseten túltenni magam. De nem eladóként is képtelen vagyok kibújni apám szellemiségéből. Pedig én nem akarok úgy élni, hogy az élet célja a küzdés maga, és minden percben mogorva arcot vágni, és folyton azt várni, mikor vernének át. Én eltenném az utalványt, és majd másik boltban felhasználnám, hiszen az nem vész el még egy évig. De biztos én vagyok a balek, mert nem akarom, hogy ezért jelenetet kelljen rendezni, hogy én csak azért is azzal az utalvánnyal fizethessek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.