Elbúcsúztam a munkatársaimtól, így történt, hogy egy tanmese kellős közepén találtam magam. Anyám korú hölgy fejtette ki nekem életbölcsességeit, márpedig, hogy élvezzem az életet, amíg lehet, járjak el, bulizzak. Mindezt olyan intenzíven tolta az arcomba, hogy majdnem elnézést kértem, amiért bementem dolgozni, és nem inkább valami partyban kötöttem ki már déli 12-kor. Csak hebegtem habogtam, meg próbáltam válaszolni, hogy ő is élvezze az életet, ne csak a fiatalokra hárítsa ezt a felelősséget. De ő már nem tudja, és igenis járjak el, szórakozzak stb. Megjegyzem, ez nem az első tanmeséje volt számomra ugyanebben a témában. Nem értem, miért kell ezt ilyen agresszívan nekem szegezni? Mi köze hozzá, hogy heti hányszor bulizok? Vagy mi számít neki élet élvezésének? Tisztára felidegesített. De aztán arra jutottam, hogy ne a nekem való prédikációba ölje bele minden keserűségét, amiért elcseszte a saját életét. Mert ezt érzem emögött. Én elcsesztem, te ne cseszd el! De közben meg miért nem hajlandó figyelembe venni, hogy nem vagyok bulis alkat? Ezt már próbáltam kifejteni neki, meg azt, hogy mi az az introvertáltság, de falra hányt borsó… Ki is borított, másra sem vágytam a halálra dolgozott hetem után, minthogy átaludjam az egész hétvégét, erre mint valami gondolatkommandó, szinte lecseszett, hogy nem az az első gondolatom, hogy társaságba megyek a hétvégén. Alig várom, hogy kinőjek abból a korból, amikor még cikinek számít egy nyugis, olvasós szombat este, amikor még bulizni KELL. Hagyjanak már, nekem nem kell a buli.

Aztán este fogtam magam és hullafáradtan elmentem egy társasági összejövetelre… és jó volt.