Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

A legfrissebb gondolatmenetem szerint, egy új munkahelyen minden új dolgozónak túl kell esnie azon, amin most én is végigmegyek. Szembe kell néznie a rosszindulatú, furkálódó munkatársakkal, hozzá kell szoknia a munkatempóhoz, a kollégák stílusához. Eddig azt gondoltam azért "bántanak" folyton, ha új munkahelyre megyek, mert szociális fóbiás vagyok, mert csendesebb és félénkebb vagyok az átlagnál, zárkózott. De ez nem feltétlenül igaz. Az is lehet, hogyha bárki más lenne a helyemben, akkor ugyanúgy bánnának vele a munkatársak. Ez a beavatási szertartás része, ezen mindenkinek túl kell esnie. Nem szabad mindent ráfogni a szociális fóbiára. Ahogy nekem meg kell szoknom a többieket, úgy a többieknek is meg kell szokniuk engem, ez kétirányú dolog. Nagyon nehéz, hogy ne vegyem magamra, mikor látom egy-két kollégán, hogy nem kedvel és az is nehéz, hogyha a főnök leszid valamiért. Ilyenkor mindig próbálom nyugtatni magam, hogy ez nem a személyemnek szól, hanem annak, amit cselekedtem, annak, hogy hibáztam. Az pedig, ha nem kedvel néhány kolléga, az sem az én hibám, nem kedvelhet mindenki. Én sem kedvelek mindenkit, csak annyi a különbség, hogy én ezt nem mutatom ki, főleg egy munkahelyen. Ha pedig azért nem kedvelnek, vagy esetleg kigúnyolnak, kinevetnek a hátam mögött, mert nem beszélgetek órákat a munkahelyen, az sem baj, hiszen nem is azért megyek oda, hanem dolgozni.

Mostanság próbálom máshogy megközelíteni a témát. Nem úgy hozzáállni a munkának és a munkahelynek, hogy ez egy szörnyűséges rémálom, a szociális fóbiám kiteljesedésének netovábbja, hanem úgy, mint egy próbatételt. Egy olyan akadályokkal teli pályát, amit muszáj kivédenem, ha bizonyítani akarok. Most kivételesen nem a környezetemnek szeretnék megfelelni, hanem magamnak szeretnék bizonyítani, hogy kitartó vagyok, hogy szembenézek a fóbiámmal, hogy fejlesztem az alkalmazkodóképességem.