Képzeld el, hogy a saját képzeleted rabja vagy. Hogy egyhelyben ülsz, nem történik semmi, neked mégis halálfélelmed van, az agyad pörög magától és nem tudod megállítani. Képeket vetít eléd és kötelez rá, hogy végignézd. Hogy ki fognak nevetni. Nem fognak emberszámba venni. Meg fognak alázni. Senki se szeret. Utálnak, teher vagy, senkit sem érdekelsz. Nem tudod elmondani, mit akarsz, mert senki nem ért meg. Hogy állsz egymagad és bármerre nézel, csak a szégyen vészesen villogó tekintete mered vissza rád.
Tudod, hogy lépned kell, mert különben nem leszel előrébb, de hogyan és merre tudsz lépni? Hogyan tudsz felkelni és elindulni, ha a legapróbb ötletedet is rémképek újabb sorozatával szabotálja a saját agyad?
Legszívesebben sírnál, elmenekülnél, elbújnál, de a becsületed nem engedi, hogy elmenekülj az élet elől. Hiszen a szégyennel szemben semmi más fegyvered nincs, mint a saját becsületed. Azt nem adhatod fel. És különben is, merre menekülhetsz a saját agyad elől? Merre indulsz és hogyan?
Ez hülyeség, csak akarat kérdése, hogy szembenézel-e a tetteid szégyenteljes következményeivel (már ha egyáltalán van olyan és nem csak te képzeled). Csak erőt kell venni magadon és kevesebbet nyafogni, kevesebb kifogást keresni. Ne gondolkozz, csak tedd meg, hajrá… hallottam már ilyeneket.
De hogyan akarjak mást, mint amit az agyam mond? Ha egyszer kamikaze ámokfutásba kezd az agyam, hogyan lőjem le? Hogyan vessem bele magam az életbe? Hogyan nézzek szembe a rémisztő képzeleteimmel, amelyek ezerszer ijesztőbbek, mint amivel normális ember valaha találkozott. A képzeletnek nincs határa… Pont ettől nem vagyunk normálisak, hogy olyan hatalmas félelmet tudunk elképzelni, ami összetör. Hiszen nem is félünk valójában, mitől félnénk egyhelyben ülve, amikor nem történik semmi? Nem félünk, csak elképzeljük, hogy félünk, de azt nagyon. A határtalan képzelőerőmnek iszom meg a levét, ami olyan forgatókönyvekkel bombáz, amikből jól nem jöhetek ki. Ha meg nem jöhetek ki, akkor inkább bele sem megyek, el sem indulok. De az idő telik, az óra ketyeg… és azzal, hogy nem cselekszem, jobb nem lesz. Csak épp rosszabb sem.
A halogatás ördögi kör. Meg kell tenned valamit. Tegyük fel, hogy valakivel beszélned kell valamilyen ügyben. De nincs kedved, mert egy kicsit tartasz a másiktól. Kicsit jobban, mint egy normális ember tenné. Már beindul a fantáziád, hogy biztos kellemetlen lesz, biztos zavarni fogod. Ma ehhez nincs erőd. Ezzel eltelik 1-2 nap. Aztán harmadik nap már kezd az is ciki lenni, hogy miért nem beszélted meg vele azonnal. Fúú, basszus, majd magyarázkodhatsz emiatt is. Na, ehhez tényleg nincs erőm ma még. És így történik, hogy napokig, hetekig nem teszel semmit, de a helyzetet egyre jobban szégyelled, így egyre inkább nem mersz vele szembenézni. És nem teszel semmit… Csak azt kívánod, bárcsak 4 hete megtetted volna, amikor még kevésbé lett volna ciki.
De vannak olyan napok, amikor semmit nem kell „megtenned”. Amikor minden megy a maga útján. Szinte tünetmentes vagy, végzed a rutin feladataidat. És ott vannak azok, amikor tele vagy erővel, amikor nem hagyod magad kábítani, nem állsz meg „gondolkodni” (mert az a hiba, hogy megállunk), hanem teszed a dolgod. Amikor képes vagy egy kicsit feszegetni a határaidat. Mert van ilyen is. De aztán elmúlik. Vagy jön egy tennivaló, amibe belegondolsz. Amit átnyújtasz az agyadnak, hogy tessék, itt van, ezzel üss, és ide, majd rámutatsz a leggyengébb pontodra… és várod a világvégét, és leülsz és odamerevedsz, és nem tudsz merre lépni.
A környezeted nem tud semmiről. Csak azt látja, hogy passzív vagy. Mintha nem érdekelne a dolog, miközben pont, hogy túlságosan is érdekel, nem akarsz rontani a helyzeten, azért nem teszel semmit. Esetleg látják, hogy érzékenyebb vagy, szorongósabb. Vagy épp antiszociális és mogorva. Beképzelt, aki magával foglalkozik csak. Vagy egy töketlen szerencsétlen, akinek alig hallani a hangját. Aki nem tud kiállni magáért, soha nincs véleménye. Elnyomható. Egy kellék.
Megpróbálhatod elmagyarázni, de nem mész vele semmire. Neked nem lesz attól könnyebb, ők nem fogják megérteni. Hogyan magyarázod el a félelmet? Amit mások számára természetes dolog vált ki belőled? Hogy félsz attól, hogy meg kell szólalnod, ki kell fejezned magad, a gondolataidat? Hogy lehet ezt megérteni?
Hogy félsz a saját gondolataidtól, hogy nem elég jók, vagy nincs is jogod azt gondolni, amit gondolsz. Vagy hülyeség, amit gondolsz. Az azt jelenti, hogy hülye lennél? Hiszen belőled jön a gondolat. De mi van, ha azt mástól tanultad, míg kicsi voltál? Meg lehet ezt érteni? Fel lehet fogni? Hogy attól félek, nem vagyok jó? Semmire…
Tehetsz róla, hogy ilyen vagy? Gyenge vagy? Tehetsz róla, hogy az agyad magától néz le téged? Hogy automatikusan kudarcnak látod magad azért, mert évekig mások ezt mantrázták? Ezek a saját gondolataid egyáltalán? Vagy csak megtanultad tőlük? Miért hiszel nekik? Miért ne? Hiszen te csak egy gyerek voltál, a felnőtteknek pedig mindig igazuk van. Most már tudod, hogy nincs, de attól még nem állnak le a gondolatok…
Lehet így élni? Van értelme? Soha nem akartam öngyilkos lenni. De mindig féltem tőle. Féltem attól, hogy mi lesz, ha megfordul majd a fejemben. Álltam a metróra várva és halálfélelem tört rám, mikor arra gondoltam, milyen lenne öngyilkosságra gondolni. A gondolat gondolatától félek. Mintha mindent túlgondolnék. Ami biztos is. Nem, nem akartam véget vetni az életemnek soha.Szerinted lehet így élni? Folyton visszavonulva, menekülve, rejtőzve? Milyen lenne, ha nem tudnád felvállalni a gondolataidat? Az érzéseidet? Azt, hogy épp mire vágysz? Ha attól kellene tartanod, hogy ezekért mindenki csak kiröhögne vagy lenézne? Senki nem néz le, tudom, de a képzeletemnek hiába magyarázod. Hiába van jogom önmagamnak lenni, jogom a saját gondolataimhoz… képzeld el azt, hogy nincs! Mert a mi képzeletünkben nekünk semmihez nincs jogunk, míg mindenki másnak mindenhez van.
Hogyan tovább akkor? Miért vagyok, miért élek? Hogyan lehetne „kigyógyulni”? Nem tudom. Változtasd meg a gondolkodásod! Oké, de hogyan? Kognitív terápia? Pszichológus? Gyógyszer? De hogyan jelentkezel be orvoshoz, ha a saját létedet szégyelled a legjobban? Ahol aztán tényleg a saját gondolataidat, személyiségedet kell felvállalnod. Hogyan? Felvállalni, hogy problémás vagy? Amit mérhetetlen gondossággal próbáltál idáig leplezni? Hogyan gondolsz másra? Hogyan gondolkodsz másként? Hogyan ne gyűlöld azokat, akik mindezt beléd nevelték? Hogyan fogadod el önmagad?
Elfogadni, hogy vagy, hogy van személyiséged, gondolatvilágod, véleményed és jogod, hogy olyan legyél, amilyen vagy. Nem tudom, hogy lehet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Szelidgesztenye 2014.11.05. 22:09:51
Köszönöm ezt a mondatot, annyira szépen kifejezi az elveszettségi érzésemet...
Kaisa 2014.11.06. 21:03:44
KovacsPista777 2016.01.13. 16:42:08
Atya ég, te én rólam írsz!
Ennél szebben ezt nem lehetett volna megfogalmazni.
Ürölök, hogy rátaláltam a Blogotokra, szorgalmasan olvasom is, és pár hasznos tippet már találtam is benne.
Köszönöm!
Kaisa 2016.01.14. 21:09:22
Édua84 2016.01.26. 10:46:05
cra 2016.08.16. 22:01:11
Azóta, meg a netnek köszönhetően már kicsit előtte is, volt azért némi javulás az önértékelésemben, de nagyobb változás nem. Aztán télen megint előkerült az introvertáltság a híroldalakon, és eszembe jutott, hogy rákeressek a könyvre, (a net az ekönyveket is elhozta, és azóta hajlamos vagyok elfelejteni, h meg is lehet őket venni :D) és akkor találtam meg a blogon az ajánlót. Az oldalsávra nézve, mikor megláttam a varázsszót rögtön tudtam, hogy jó helyen járok, és minél többet olvastam, ez annál inkább beigazolódott.
Elég sokáig visszaolvastam, aztán persze ezt is hanyagoltam egy kicsit, de pár hétre rá visszajöttem, és akkor meg az elejétől kezdtem el. Most az a fura helyzet állt elő, hogy a régiekből szinte mindet olvastam, az újabbaknak, meg csak a kétharmadát kábé, de most már rendszeres olvasó vagyok legalább, és talán már tényleg rendszeres hozzászóló is leszek.
Szívesen várom én is az emaileket, ha valaki beszélgetni akar. Vas megyei vagyok, így a személyes találkozó nehezebb, de középtávon amúgyis gondolkodok a Pestre költözésen.
musicGirl05 2016.08.22. 22:21:13