A múlt héten szabadságon voltam, próbáltam kiszakítani magam a gödörből, amibe kerültem. Köszönöm a sok kommentet, még nem volt időm és energiám válaszolni rájuk.

Mikor elérkezett a munka előtti utolsó szabadnapom, sajnos elkerülhetetlen volt, hogy visszarázódjak a szürke életembe. Ezzel együtt ismét megrohant a bizonytalanság, kétségbeesés és letargia, a magammal szembeni elégedetlenség.

Már épp azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen, ha igazán belegondolok, nem is érdekel, motivál a munkám. Előrehaladásnak egyrészt nincs jele, nem jutok egyről a kettőre, amint megértek egy kis területet, egyből feltárul a 10-szer annyi ismeretlen terület. Ugyanakkor nem is akarok előrelépni, nem akarok több felelősséget vagy feladatot. Szóval akár el is gondolkozhatnék azon, hogy új munkahelyet keressek. Csak nem tudom, mit és hol. Hiszen máshol is kis sunnyogó nyuszi lennék, aki semmihez se ért, még a szakmámban se tudnék mit kezdeni magammal...

Ezek után történt, hogy mire visszamentem dolgozni, azzal fogadtak, hogy készüljek, mert másnap össznépi keretek között kb 10 ember "elismerésben részesül", köztük én is. Na most itt következhetne a sztori happy endes lezárása, hogy de jó, mégis megbecsülnek, miért mennék máshová dolgozni. Főnök és beosztott egymás karjába borulva ünnepli az elismerést.

De én nem örömöt éreztem, hanem kétségbeesett rémületet. Mert úgy érzem, átvertem mindenkit. Legszívesebben sírva magyaráztam volna a főnökömnek, hogy hát nem érti, mekkora nulla vagyok, egy lufi, ami bármikor kipukkadhat. Minden munkám csak szemfényvesztés volt és porhintés, mert valójában semmihez se értek. Nem érti, hogy ezzel csak azon gúnyolódik, mennyire nem tudok semmit, és nem tudom ellátni a feladataimat, amik alatt szépen lassan összeomlok. Minek egy ilyen képmutató hazugságot elismerni?!

Persze mindez nem reális, hiszem nevezne engem bármilyen elismerésre a főnököm, ha nem látná tényleg azt, hogy megérdemlem? Vagy ha nem lenne számára hasznos a munkám. De mégis úgy érzem, hogy nem látják az óriási tévedéseket a leadott dokumentumokban, a kiszínezett ábrák és a hangzatok grafikonok elvakítják őket, és nem veszik észre, hogy egy centit se haladtunk előre...

Szociális fóbiával nagyon nehéz reálisan látni önmagunkat, és ez is egy jó példája, mennyire ragaszkodom a negatív képhez, és teljesen elutasítom a pozitívnak már a lehetőségét is. Abszolút módon működik a szűrőm, minden pozitív, még a legegyértelműbb elismerést is elhessegetem, míg a negatív gondolatokat mágnes szerűen vonzza az agyam.