Sziasztok kedves Olvasók! Ha még vagytok :) Egy ideje nem jelentkeztünk, és nem tudom, meddig lesz ez még így, eléggé elfoglaltak vagyunk mindketten. Viszont érkezett egy olvasói levél, ami szinte beleillik a blog témakörébe. Nem annyira szociális fóbiáról, inkább introvertáltságról szól, és arról, milyen nehéz megértetni magunkat.

Főhősünk introvertált lány, enyhe szocfóbbal, egyetemisták életét éli, és próbál maga köré jó fej embereket gyűjtögetni, amikor szembejött egy számára bonyolultabb eset...

"Van nekem egy izgágább, szerintem túlságosan egyszerű felfogású ismerősöm, aki szimpatikus volt és láttam rajta anno, hogy nem ismer senkit, így "felkaroltam". Mondván nem árt nekem sem, ha a látókörömet tágítgatom, megismerek élethez lazábban hozzáálló embereket, építem a szociális hálóm, ami majd később lehet kamatozni fog. Egyáltalán nem terveztem, hogy havernál mélyebbre vinném az ismeretség szintjét. Gondoltam mások is így csinálják, az izgágább extrovertáltabb egyedek is így csinálják. Egy kis small-talk suliban, inger ide, inger oda, mosolygás, kerülni a mélyebb témákat, olykor-olykor sörözgetés.

És egész jól ment, tök büszke voltam magamra. Hogy na lám, én is tudok "fenntartani" ismerősöket, nem kell mindenkivel barátoknak lenni. De azért időközben számomra szépen lassan nyilvánvalóvá is vált, hogy ha akarnánk sem tudnánk mélyebben kommunikálni... Őt szimplán nem vonzza az értelmes, érveléses beszélgetés. Megannyiszor azon kaptam magam, hogy mesélgetek valamit, és annyit kapok válaszul, hogy "én ehhez hülye vagyok :D". "Miért vagy szomorú?" mikor nem voltam. "Miért nem pörögsz, mi baj?", pedig nem volt semmi baj. Megannyiszor. És én lenyeltem, illetve azt hittem, hogy amit csinálok az lenyelés, mert tudtam, hogy miért kérdi, tudtam jól, hogy nagyátlagban egy kívülállónak és főleg egy izgágább valakinek érthetetlen miért nem mosolygok folyton-folyvást, és vagyok partiarc amíg a fél percre levő megállóba megyünk. És arra jutottam, hogy én ezt megértem és elfogadom. Nem szokott még hozzá a visszahúzódóbb emberekhez. És akkor kérdezgetett számomra magánügy kategóriába tartozó dolgokat. Kerültem, ahogy csak tudtam, megint csak megértéssel és türelemmel, és elnézést kérően, hogy én nem nyílok meg olyan gyorsan, remélem, nem veszi rossz néven. És akkor láttam rajta, hogy untatom. Konkrétan azt éreztem, hogy mivel nincs lehengerlő sztorim a számára, érdeklődését vesztette, és telefonját kezdte nézni. ÉS akkor ezeket is lenyeltem, mert én érzem és látom jól, hogy neki a szórakozáshoz több inger kell, minimum pletyka, vagy valami poén, és én egyikkel se szolgálok minden egyes pillanatban, csak elvétve illetve amikor teljesen kipihent vagyok. És nekem ezzel nincs bajom, mert csak haverok vagyunk, és nem vagyunk egyformák. De mivel ő teljesen vaknak bizonyult a különbözőségünkre és folytatta a nyamvadt kérdéseit, így kitaláltam, hogy lenyelés helyett megpróbálom rávezetni, hogy nem csak pörgés és depresszió létezik a világon. Hogy nem feltétlen akarok vele szerelmi ügyemről csevegni. Hogy nem feltétlen kérek tanácsot, arra hogyan legyek nyitottabb és szórakoztatóbb. Azért, mert nekem minden jó, ahogy van.

És akkor ettől sem világosult fel és erőltette, hogy de barátok vagyunk és miért kerülöm, mikor nem is kerültem. Egyre inkább láttam rajta, hogy untatom mikor találkozunk, hogy nem tud engem hova tenni, és egyre többször kérdezgette, hogy Mi baj van? Haragszom-e rá, hogy mi rosszat tett? És ebből megint csak tudtam, hogy nem ment át, amit tudatni szerettem volna vele. Már miért haragudnék, hogy olyan amilyen? Én szimplán azért hoztam fel olykor-olykor, hogy én milyen vagyok, hogy jobban kijöjjünk, nem azért hogy tanácsot adjon, én miként változzak meg, vagy hogy őt miként hibáztatom. Szimplán információt osztottam meg, ami mindkettőnknek hasznos lehet a továbbiakban. De neki le kell egyszerűsítenie mindent, tehát én haragszom rá, pont. És amúgy mikor ezeket ecseteltem, és hogy tök nem haragszom, közölte, hogy "nem értem, én ehhez hülye vagyok".

És akkor rádöbbentem, hogy ebbe az egészbe kár az energia. Minek magyarázzak bármit is, ha nincs benne annyi érdeklődés, hogy esetleg egy icipicit megpróbálja megérteni, amit mindkettőnk érdekében magyarázok. Minden komolyabb próbálkozásomra, azt volt a reakció, hogy ő ezt nem érti, ő ehhez hülye, és elpoénkodta. És akkor itt már éreztem, hogy nem bírom lenyelni, mert sorra jött az elvárásaival...

Ezek mellett hívott inni, hívott mindenfelé. Ha nemet mondtam, mert egyéb programom volt, közölte, hogy akkor a program után jöjjek izibe, megvár. Mondom fáradt leszek, ne haragudjon, közölte, hogy dehogy leszek, és hozzam a többieket is akikkel a programom volt... Bedobott mindent. Olykor 40 percig is képes volt nyüstölni... És a legfőbb gond az volt ilyenkor, hogy én ezeket komolyan és magamra vettem. Elhittem, hogy tényleg meg kellene tennem ennyit ő érte, és hogy mekkora genny vagyok, hogy lemondom. De mikor huszadjára játszottuk ezt el, akkor már egyszerűen nem értettem, hogy lehet ennyire önző és tapintatlan, hogy abszolút nem érdekli, velem mi van és befér-e bármi programom még aznapra, de azért azonnal jelenjek meg, mert őfelsége unatkozik és neki most szórakozás kell, és ha megint lemondom, akkor érezzem hihetetlen rosszul magam.

És a sok nyelés után, mikor beközölte, hogy én márpedig kerülöm őt, és nem szeretem őt. Akkor eldurrant az agyam. Higgyen, amit szeretne. Nekem ilyen emberre nincs energiám. Aki a szóból nem ért, aki a tettekből nem ért, aki kedvére ferdíti a szavaimat, aki érzelmileg próbál zsarolni... és legfőképp, aki nem gondolkodik, csak cselekszik. És az a legérdekesebb, hogy nem értem, hogy lettünk haverokból az ő oldaláról nézve barátok. Az én oldalamról nem volt ez sosem több mint haverság. És akkor most hatalmas nagy bűntudatom van, mert ezek szerint valahol átvertem, mert most sértve érzi magát, mert a fentebb leírt őfelségés mondatot egy kicsit máshogy megfogalmazva, de feltettem kérdésnek, hogy igaznak érzi-e magára."