A főnököm a minap viccelődött egy másik férfikollégájával a jelenlétemben, hogy milyen jó lenne, ha minden nő ilyen lenne, mint én, de sajnos belőlem csak egy van. Aztán megjegyezte, hogy az a legjobb bennem, hogy keveset beszélek, vagy inkább, hogy nem beszélek feleslegesen. Próbáltam leplezni megbántottságomat, de nehezen tudtam túllépni rajta. Azt is tudtam, hogy nem szabad rajta túl sokat rágódnom, nehogy ez is mély nyomot hagyjon bennem, mint a régi hasonló esetek. Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy hamar túllépjek az egészen, de azóta is a fejemben motoszkál. Előjöttek a régi emlékek, mikor minden közösségben előbb-utóbb valaki szóba hozta csendességem és ezt mindig rendkívül negatívan éltem meg. Úgy éreztem, ahol felhívják a figyelmet erre az oldalamra ott nem fogadnak el, ott nem szeretnek. Most is hasonlóan érzek, haragszom a főnökömre, úgy érzem nem kedvel és gúnyolódásként éltem meg a szituációt. Közben vannak reálisabb gondolataim is, tisztában vagyok vele, hogy gyakran tényleg keveset beszélek, szívesebben vagyok jelen megfigyelőként emberek között és ez nem baj, ilyen vagyok. Dolgozni is csendben szeretek. A főnököm szereti, hogy ilyen vagyok, nem zavarja. Akkor miért érezte, hogy ezt szóba kell hoznia? Egyáltalán az emberek miért gondolják, hogy mindenképp meg kell jegyezni, hogyha valaki csendes? Ilyenkor érzem, hogy jó lenne egy olyan munkahely, ahol nem kell emberek között lenni, vagy ahol nincs lehetőség beszélgetni egymással, hanem csendben kell dolgozni. Ott talán nem tűnne fel senkinek, hogy milyen keveset beszélek.

A szokásos reakcióm ilyen esetben, hogy a továbbiakban igyekszem megfelelni a képnek, amelyet mások alkottak rólam. Jelen esetben a főnököm megjegyezte, hogy milyen keveset beszélek, akkor meg kell felelnem a jövőben ennek az elvárásnak, így továbbra is keveset kell beszélnem, mert különben meglepetést okozok, vagy talán csalódást. Másrészt bennem van az a sértődött dac, hogy igenis meg kellene mutatnom a főnöknek, hogy nem vagyok én olyan kuka, mint amilyennek gondol.

Nem kellene ennyit törődnöm azzal, hogy ki mit gondol rólam, nem kellene ennyire igyekeznem, hogy megfeleljek és sajnos még mindig nem tudom elfogadni magam teljesen.