Már többször szóltak, hogy húzzam ki magam, ne legyek púpos meg görnyedt. Pedig ez valójában egy védekezési mechanizmus. Azt üzenem a világnak, hogy „Ne bánts, Te nyertél, csak hagyjál békén!” Persze nem tudatos, mert nem direkt akarok Quasimodo módjára kinézni.

Ugyanígy van egy halom gesztusom, amivel én magam kicsinyítem le saját magam. Hogy ne gondoljanak rólam túl sokat mások, mert akkor majd annak a soknak kell megfelelnem, ami biztos nem menne, és… világvége!!

Kerülöm a szemkontaktust, hogy ne engem pécézzenek ki. Halkan beszélek, hogy ne hallják meg az esetleges ötleteimet. Bizonytalanul beszélek, hogy valaki vegye már észre, mennyire inkompetens vagyok és mentsen meg. És összehúzom magam kicsire, hogy még véletlenül se kössön belém senki se.

Összefoglalva: vegyék észre, hogy nem vagyok jó semmire, és ne varrjanak semmi felelősségteljes feladatot a nyakamba.

Aztán amikor eszerint kezdenek el bánni velem, akkor rájövök, hogy jéé, tényleg nem vagyok jó semmire, hiszen nem adnak semmi felelősségteljes feladatot. De most komolyan, hát nem én mondtam nekik ezt folyamatosan a tudatalatti gesztusaimmal? Akkor mit csodálkozom?

Nagyfőnök azonban valamiért nem akarja venni az adást. Nyafoghatok neki teljes erőből, nem veszi észre, hogy alkalmatlan vagyok bármilyen munkára. Csak azért is belekerget összetettebb feladatokba, aztán meg van képe dicsérni, hogy tudok én dolgozni, ha odafigyelnek rám… Felháborító!