Vajon az, ahogy a felettesünkhöz, esetleg tanárunkhoz viszonyulunk visszavezethető-e ahhoz, ahogy a szüleinkkel viselkedünk vagy viselkedtünk? Felállítható-e párhuzam, vannak-e hasonlóságok?

Nálam jellemző a megfelelési vágy ezekkel a tekintélyszemélyekkel szemben. Mindig számított, hogy mit gondolnak rólam, hogy ne okozzak nekik csalódást. Kommunikációs problémákkal is gyakran szembesültem, ha róluk volt szó. A jelenlegi főnököm introvertált, legszívesebben csendben a számítógépébe bújva dolgozik, ezt szeretem benne, mivel egy irodában dolgozunk, így mellette nekem is kellemes dolgozni. Ami viszont hátrány, hogy nehéz vele bármiről is beszélni, nem oszt meg fontos információkat velünk és kimutatja, ha éppen elfoglalt és elengedi a füle mellett, ha valaki beszél hozzá, konkrétan rá sem hederít. Ez emlékeztet az anyámra, aki hasonló ember. Vele szemben mindig volt bennem egyfajta dac, ha nem figyelt rám. Ekkor inkább megmakacsoltam magam és nem beszéltem vele, mondván, hogyha nem figyel rám, akkor nyilván nem is érdekli, amit mondok, ha pedig nem érdekli, akkor inkább nem is beszélek vele. A főnökömmel szemben is bennem van ez a makacsság, és most már csak akkor beszélek vele, ha nagyon muszáj. Eszembe jutott, hogy ez egy tanulságos lecke lehet a számomra, itt a lehetőség, hogy megtanuljam érvényesíteni az érdekeimet ha a kommunikációról van szó. Hozzá kell szoktatnom magam, hogy ne csak akkor beszéljek, ha a másikon 100 %-os figyelmet érzek az irányomba, hanem akkor, amikor van mondanivalóm, hiszen ez egy jogos igény a részemről, hogy bárkinek elmondhassam,amit szeretnék. Őszintén, nyíltan beszélni ezekkel az emberekkel mindig nehéz volt a számomra, megtartottam a két lépés távolságot és igyekeztem csak általános információkat megosztani velük. A legbelsőbb magánügyeimbe, gondolataimba sosem engedtem betekintést a szüleimnek, és nem voltam közvetlen a tanáraimmal, főnökeimmel sem.

Mostanra már a legtöbb kollégámmal képes vagyok közvetlen hangnemben, természetesen beszélni, viccelődni, vagy ha a helyzet úgy hozza akkor a konfliktusokat könnyebben kezelni. Ezzel szemben a főnököm társaságában megfagy a levegő körülöttem. Állandóan azt érzem, hogy figyel, ami nyilván hamis érzet. Szeretném, ha meg lenne elégedve a teljesítményemmel és félek, hogy felfedezi a hibáimat és nem a munkám elvesztése miatt vannak bennem ezek a félelmek, hanem inkább azt nem szeretném, ha rájönne, hogy nem vagyok tökéletes és attól a pillanattól kezdve már nem lennék a szemében a "mindent rá lehet bízni, mert minden területen megállja a helyét" alkalmazott. Na és a szülők? Az anyámmal szembeni megfelelési kényszeremről, szeretetigényemről hosszú oldalakat tudnék írni. Sajnos még a mai napig is kiborulok egy-egy apró vitától is, amely anyám és köztem között játszódik le.