Mostanában egyre többet foglalkoztat a téma, hogy miből és mégis hogyan lesz nekem valaha családom, ha képtelen vagyok más emberekkel ismerkedni. Mindig heves vitát eredményez a kérdés, hogy a szocfóbos férfiaknak nehezebb-e a társtalálás, ismerkedés, amit teljesen értelmetlennek tartok, mert hogy lehetne ezt objektíven és ennyire általánosan nézni? Mindenkinek a saját baja a legnagyobb. És ha valakinek nehezebb, attól a másiknak még nem lesz kevésbé nehéz stb… A lényeg, hogy szociális fóbiával igen erős hátránnyal indul az ember.

Én például lány létemre soha nem tudtam élni az állítólagos előnyömmel. Nem tudtam ismerkedni. Se élőben, se neten. Mivel nem tudok ismeretlenekkel felszínes témákról elcsevegni, ezért még ha véletlen oda is jönne hozzám bárki, hiába próbálkozik, meghal a beszélgetés. Nem tudok érdeklődést mutatni olyan iránt, akit nem ismerek. A félénkségemet és zárkózottságomat mások mogorvaságnak, beképzeltségnek értelmezik. Volt, hogy azt kérdezték tőlem, miért félek a másiktól, csak azért, mert pár másodperces „ismeretség” után még nem vetettem rá magam. Nem féltem, csak ilyen a vérmérsékletem. Vagy egy másik srác megkérdezte, hogy nem szimpatikus nekem? Mindezt 1 perc után. Én pedig nem tudok ilyen gyorsan véleményt formálni, mégis mi alapján lenne szimpatikus, ha nem is ismerem? Netes társkeresőn ugyanez, egysoros levelek, hogy ha szimpatikus nekem az ember, akkor írjak neki… de mégis miből szűrjem le a szimpátiát, egy fotóból és 3 sor sablon szövegből? Nyilván nem kellene ezt ilyen komolyan venni, de ha tőlem kérdeznek valamit, azt csak teljes őszinteséggel tudom kezelni. És ha a kérdése értelmezhetetlen (mert nem rendelkezem kellő információval a döntéshez), akkor nem tudok tovább haladni, elakadok, mert már az első kritériumot sem tudom vállalni. Mert mi van, ha írok neki, az azt jelenti, hogy szimpatikus, de mi van, ha kiderül utána, hogy mégsem? Akkor miért írtam neki? (hülye, merev belső „logika”) Nem tudok 3 másodperc alatt véleményt formálni másokról, pedig állítólag ennyi idő alatt az emberek eldöntik, hogy a másiktól akarnak-e bármit. De nekem attól még nem lesz senki szimpatikus, mert nem rossz a megjelenése…

Az ismerőseim, akikkel bulizni járok, rendkívül nyitott extrovertáltak, ami csak még jobban frusztrál. Nekem még ahhoz is össze kell szednem a bátorságom, hogy körbe nézzek a tánctéren, mire ők már rég elhúztak a szélrózsa minden irányába vadidegenekkel táncolni. Én meg ott maradok egyedül, a mogorva, akit messziről elkerülnek az emberek, mert nem vigyorog automatikusan, és még a szemkontaktust is kerüli. Hát mégis ki akarna egy ilyen lányt megismerni? Manapság kinek van türelme kivárni, amíg egy zárkózottabb ember feloldódik mellette, amikor tele a világ nyitott, kalandvágyó extrovertáltakkal?