Az utóbbi időben megszaporodtak az ügyintézési feladatok. Idemenni, odamenni, ezt meg azt elintézni. Bemenni valahová, felmérni, hogy mi egyáltalán a rendszer, aztán előadni, hogy én mit szeretnék, kiállni az érdekeimért.

1. Amikor mások trehánysága miatt is magamat okolom

Először csak egy sorszámot kellett bemutatnom a rendőr főkapitányságon (már a neve elrémiszt), amit egy szerződés egyik oldalán találtam meg. Gondoltam viszem magammal az egész stócot, aztán ott lenézik a papírról, ami kell nekik. Gondoltam én. Egyedül be se mertem menni, apukám kíséretében léptünk be a kihalt épületbe, és ütköztünk egyből zárt ajtókba. Ő persze egyből be mert csengetni, én még elácsorogtam volna ott fél órát, mielőtt kimenekülök dolgom végezetlenül. A csengetésre kidugta oldalt a fejét egy valaki, akinek elkezdtem dadogni, hogy miért jöttem. Végig sem hallgatva kiszedte a kezemből a papírt, hogy rendben, lemásolja, és annyi. Én meg tök hülyén éreztem magam, amiért belém fojtotta pont azokat az információkat, amikkel az ügy azonosítását szerettem volna megkönnyíteni (a lemásolt papíron édesanyám volt, de a bejelentő, vagy fel, én voltam, a kettőt meg csak össze kellene kapcsolnia). De nem hagytam magam, és elmagyaráztam, csak közben arra vonatkozóan nem tudtam pontos leírást adni, hogy mégis melyik oldalon keresse a szóban forgó sorszámot. Mikor visszakaptam a papírjaimat, már nem is tudtam erre figyelni, csak a kocsiban kapcsolta össze az agyam az ürge fénymásolását azzal, hogy minden bizonnyal nem a jó oldalt másolta le… csak azt, amin ennyi szerepel: sorszám: a melléklet szerint. És én éreztem magam tök bénának és hülyének, amiért más ennyire hanyagul dolgozik. Nem mentem vissza kijavítani.

2. Amikor nem tudok nyomás alatt dönteni

Aztán volt, hogy telefont vettem. Úgy mentem oda, hogy nem tudtam, milyen készüléket akarok. Öreg hiba, mivel nyomás alatt képtelen vagyok dönteni. Így rám sóztak egy olyan telefont, amivel egyelőre nincs bajom, de lehet, hogy valami olcsóbb, gagyibbal is beértem volna…

3. Amikor nincs rendszer

Majd okmányirodában is jártam. Lakcímkártya, személyi. Előre foglaltam időpontot interneten, hátha úgy könnyebb, de csak lakcímkártya volt reggelre, így csak arra. Persze előre paráztam, hogy biztos így a személyimet nem fogják pótolni, mert arra nem szól az időpontfoglalás. Meg nincs semmi személyazonosítóm, így mi alapján fognak nekem lakcímkártyát adni stbstb… Ismét egy újabb hivatal, ahová belépve elveszek. A recepción még kipipálták a nevem, és elirányítottak a megfelelő emeletre, de ott őskáosz fogadott. Nem voltak sokan, de egyik ablaknál sem írtak ki számokat, én nem is kaptam. Elolvastam minden kiragasztott tájékoztatót, melyben írták, hogy név szerint fognak szólítani. Így 5%-kal nyugodtabban a lakcímkártyás ablak közelébe helyezkedtem. Szemem, fülem tágra nyitva, hogy minden információ morzsához hozzájussak, ami az életben maradásomhoz szükséges. A szomszéd ügyintézőtől hallom, hogy csak annyit kérdez, ki a következő. Hmpfff, most komolyan, ezért húznak mások sorszámot, és ezért várom, hogy nevemen szólítsanak? Egyből pattant is oda valaki, hogy ő időpontra jött. Na, mondom, itt észnél kell lenni. Mikor a kiszemelt ügyintézőm is feltette a hihetetlen szervezettségre utaló „ki a következő” kérdést, már vérszemet kapva pattantam hozzá, lekőrözve egy kisiskolás gyerekkel várakozó anyukát is (lelkiismeret furdalás csak 10 perccel késleltetve kapcsolt be). Még a nevemet se kérdezte a nő, nem nagyon foglalkozott időpontokkal meg sorszámokkal. Elküldött fotózkodni, persze kiírva, hogy várjunk, amíg szólítanak, de azért állt a sor, így beálltam én is, majd fényképestül somfordáltam vissza az ügyintézőmhöz, aki valamit babrált a helyén. Na, ilyenkor soha nem tudom, hogy mi a teendő, lépjek oda és csapjak az asztalra? A természetemhez legjobban igazodó „nyámnyila és beszari” stratégiát választottam, de kb 2-3 perc elteltével észrevette, hogy épp fogalmam sincs, mitévő legyek. Végül mindent elintéztem, amit akartam. Ja, meg se kérdezte, hogy mire van időpontom, megcsinált mindent, amit kértem. De azért én minden eshetőségre előre legyártottam a vészforgatókönyvemet.

4. Amikor nem tudok telefonálni

Végül okmányirodás sikeremen felbuzdulva, még aznap ebédszünetben elhatároztam, hogy rendezem pénzügyeimet is. Banki ügyintézéssel eddig nem volt problémám, csak sokáig szokott tartani. Na, egy órát is eltöltöttem az egyik bankfiókban. Nem volt túlzottan feszült, mert egy fiatal ügyintézőt fogtam ki, akivel együtt tudtunk röhögni azon, hogy mindent 5x kellett elmagyaráznia, mert egyrészt nem értem a pénzügyi terminológiát, másrészt fogalmam sem volt, melyik lekötést szeretném (megint, teher alatt döntés…). Végül sikeresen rábeszélt az összes létező szolgáltatásukra, kb… a megtakarításaim jelenleg 3 formában gyarapodnak. Viszont volt egy érdekes és szocfób momentuma is a dolognak. Számomra felfoghatatlan módon nem hagyták, hogy az ügyintézőn keresztül tiltassam le a bankkártyámat. Hanem közölte velem, hogy ott az előtérben a telefon, ami egyből az ügyfélszolgálaton csörög, azon keresztül kell letiltatnom, és ott tudok egyben új kártyát kérni. Csodás! Első reakcióm az volt, hogy menekülési útvonalat keresek. Kidumálom magam, hogy majd akkor otthonról felhívom, most sietnem kell, csak jussak ki onnan blablabla. Végig azon járt az agyam, hogy úszhatnám meg a telefonálást. De milyen fura, magamban ezerszer elmondom, hogy utálok telefonálni, nem tudok telefonálni, pánikrohamom lesz, ha telefonálnom kell, de nyilván ezek valóságalapja nulla. Hiszen ha tényleg nem tudnék telefonálni, akkor nem lett volna más lehetőségem, mint megmondani a fiatalembernek, hogy márpedig én képtelen vagyok telefonálásra. De egy idegennek soha nem vallanám be, hogy nem tudok telefonálni, ami valószínűleg abból ered, hogy nem is úgy van. Nagy elhatározással léptem a készülékhez, hogy „márpedig most itt vagyok és csak azért is megoldom ezt az ügyet, addig innen haza nem megyek”. Vagy talán inkább „minden mindegy” alapon emeltem le a süket kagylót. Nyomkodom a kódot, mint egy hülye, nyomkodom a megszakító gombot, mint egy hülye, de semmi, tök süket. Na, szép, én TÉNYLEG NEM TUDOK TELEFONÁLNI, megáll az eszem. Ez egy másik rémálmom, amikor jön egy helyzet, amiben nem tudom, hogy mégis mit csináljak. Ebben az a vicces, hogy az ember mindig valahogy megoldja ezeket a helyzeteket, mégis fél a következőtől. Visszasomfordáltam, arcomon a WTF arckifejezésemmel, és már jött is segíteni az ügyintézőm, megállapította, hogy nem én vagyok a hülye, de neki 3. próbálkozásra mégis sikerült életet lehelni a készülékbe. És tudtam telefonálni, magam is meglepődtem az egészen. És mindent elintéztem, nem is értem…