Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Sziasztok! Ez a blog Neked készült, aki szociális fóbiával küzdesz. Neked, aki önbizalomhiányos vagy, folyton kisebbségi érzésed, megfelelési kényszered van, vagy Neked, akinek nincsenek ilyen problémáid, egyszerűen csak kíváncsi vagy, hogyan élnek ezek a furcsa, visszahúzódó, szégyenlős, csendes emberek, milyen nehézségekkel kell szembenézniük nap, mint nap. Itt olvashatjátok mindennapi botladozásainkat, szerencsétlenkedéseinket, félelmeinket, amelyeket megosztunk veletek, hogy érezzétek nem vagytok egyedül.

Dr. Richards-terápia

A könnyebb navigálás érdekében ide gyűjtöttük a linkeket jelenlegi nagy projektünkhöz, ami nem más, mint a dr. Richards által megalkotott, szociális fóbiával foglalkozó audioterápia magyarítása:

1. bemutatkozó lecke

2. lecke

3. lecke

4. lecke

5. lecke

6. lecke

7. lecke

8. lecke

9. lecke

10. lecke

11. lecke

Friss topikok

  • Omega zero: Szia! Régen jártam erre, de szinte ráéreztem, hogy fel kellene néznem. (Én vagyok az a fickó, aki... (2024.06.13. 22:09) Telnek-múlnak az évek
  • Emese Hoffmann: Nagyon szerettem a blogotokat. Remélem egyszer megírjátok, mi van most veletek (2024.02.27. 22:48) Már nem agyalok annyit
  • Zillaba: Él még ez a blog?Hihetetlen,mintha én írtam volna!Vasárnap van este 9 és előre izgulok a jövő hét ... (2020.03.01. 20:58) Introvertáltság és a munka világa
  • BBea24: A felhasználónevem ne tévesszen meg senkit.. 31 vagyok... Ugyanez van velem is... Csak párkapcsola... (2019.11.07. 22:02) Örök gyerek
  • Free_soul: Mi újság, hogy vagy? (2018.06.26. 07:14) A hétfő árnyéka

2014.03.15. 08:40 Kaisa

Csak ebédelni ne kellene

Új munkahely, rengeteg új ember, és természetesen egyből felmerül az ebédelés problémája. Sokan kijárós közösségeket alapítottak már, 3-4 fős csoportokban mennek, és már van kedvenc helyük. Vannak, akik mindig körbeérdeklődnek, kinek van kajája, kinek nincs. Én eddig mindig hoztam magammal, hogy megússzam a közös ebédeléseket, pedig ez lenne elvileg a tökéletes csapatépítés, megismerhetném a többieket, de ha csak belegondolok, már legszívesebben menekülnék.

Még a saját kis környezetemmel csak-csak bevállalnék néhány ebédet, de ezek jellemzően számomra teljesen ismeretleneket is hívnak magukkal, mert vagy korábban dolgoztak együtt, vagy mert együtt érkeztek. Minap valami össznépi piacozást vetett fel egy számomra még ismeretlen egyén, ami mindenki szerint tök jó ötlet, csak az én fejemben indul be egyből a vészcsengő, hogy NEMNEMNEMNEMNEM!! CSAK AZT NE!! De közben meg itt vagyok egymagamban, miközben már mindenkinek megvan a haveri köre, és hogy máshogy épülhetnék be, mint ha hajlandó lennék időt tölteni a többi emberrel. De tudom, hogy ha másokkal mennék ebédelni, akkor úgyis szótlanul ülnék, és csak azon járna az eszem, hogy mikor lesz már vége…

5 komment


A bejegyzés trackback címe:

https://onbizalomnelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr445861162

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nola83 2014.03.15. 22:02:52

Ez ismeros. Ahogy a legtobb szituacio es tortenet ezen a blogon.
En masfel eve voltam mar a munkahelyemen es ebedszunetben az etkezoben meg mindig nem mertem a kozvetlen kollegaim melle ulni, mondvan, hogy ok regota ismerik egymast, biztos zavarnam oket, nem tudnanak tolem szabadon beszelgetni. Akkor valtozott a helyzet, mikor jott egy ujabb kollega, aki mar az elso nap lazan odault hozzajuk, es akkor nagyon rosszul erezem magam, reszben utaltam az uj csajt, hogy neki ez ennyire egyszeru, reszben magamat utaltam, hogy ennyire bena vagyok es meg irigy is masokra. Aztan egyszer csak odaultem en is. Par napig, talan egy-ket hetig is feszengtem, talalgattam, mit is gondolhatnak, mi van, ha csak nem tudjak hogyan kuldhetnenek el, de mivel erre utalo jelet hetekig tarto megfigyeles alatt sem talaltam, lassan megnyugodtam.

Daniellaaa · http://onbizalomnelkul.blog.hu/ 2014.03.16. 18:18:25

Én mindig egyedül ebédelek. Ha véletlenül nem üres az ebédlő, mikor felmegyek, akkor nagyon nem örülök neki. Főleg, hogy enni nyugodtan szeretek, és persze, ha van ott valaki, akkor előjön belőlem a kényszer, hogy muszáj lenne társalogni. Pedig nem, hiszen enni mentünk. Beilleszkedni nem úgy tudtam, hogy részt vettem a közös ebédeken vagy elmentem bulizni a kollégákkal, sőt a munkahelyi partikról rendszeresen kimaradok. Sokkal inkább úgy, hogyha összefutottam valakivel és kettesben voltunk akkor megpróbáltam váltani vele néhány szót és amúgy meg, ha eleinte nem is fogadnak el, szerintem egy idő után megszoknak és ehhez nem muszáj részt venni a "csapatépítő tréningeken", egyszerűen megszokják a személyedet és elfogadnak olyannak, amilyen vagy. Legalábbis ezt tapasztaltam. Ok, az hozzátartozik az igazsághoz, hogy én mindig mindenkire mosolygok és barátságosan viszonyulok és ha jó napom van, akkor még hülyéskedek is az emberekkel, ha éppen ugye nem szoc.fób. pillanatban kapnak el. Így talán nem is volt nehéz megkedvelniük engem.

Kaisa 2014.03.20. 18:50:55

@nola83: Én meg pont azt érzem gáznak, ha nem csatlakozom, mert majd biztos azt gondolják, milyen különc, antiszociális vagyok. És hogy nekem biztos derogál velük enni stb.

Az utolsó mondatod nagyon aranyos :)"de mivel erre utalo jelet hetekig tarto megfigyeles alatt sem talaltam, lassan megnyugodtam"

Kaisa 2014.03.20. 18:52:00

@Daniellaaa: Nekünk nincs ebédlőnk, csak kicsi konyhánk, ahol egyszerre max hárman tudnak leülni. Ott nem szeretek egyedül enni, mert nagy a ki-be járás, és BIZTOS szóvá tennék, hogy milyen magányosan eszem. Az irodában meg azért nem szeretek enni, mert BIZTOS zavarom a többieket. Pedig van, hogy az egyikük ott evett. Ezért általában megvárom, míg mindketten kimennek ebédelni, és akkor vackolom be magam a kajámmal. Ezzel meg az a baj, hogy nem látják, hogy eszem, és már jött az első „de biztos, hogy szoktál ebédelni?” poén. Kimenni nem akarok, mert spórolós vagyok, meg mert akkor már a többiekkel kellene mennem, nincs elég kifogásom, hogy most postára kell beugranom, most bankba, most levegőzni akarok stb. És kimenni meg általában csordában mennek, amihez semmi kedvem.
Igaz, hogy máshogy is lehet kapcsolatot építeni, nem csak ebédeléssel, csak így lenne sokkal egyszerűbb. Mert napi szinten csak a közvetlen munkatársakkal érintkezem, rajtuk kívüli 2-3-4-500 emberrel nem. És ezeket az embereket emlegetik, ezek a nevek röpködnek a levegőben, amikor azt mondják, hogy a Pisti hívott, a Józsi kérte ezt meg azt, leugrom a Bözsihez, és én meg azt sem tudom, hogy kik ezek. Persze nem szükségesek egyelőre a munkámhoz, úgyhogy nem életbevágó.

chonka 2014.04.17. 22:09:14

Nekem pont most lett aktuális ez az ebédelősdi az új (egyben első) munkahelyem miatt. Hát hogy ez mekkora stressz!!! :D Tiszta gáz, hogy ez a legnagyobb problémám, hogy kivel mikor hol egyek és mi van ha egyedül szeretnék, mit fognak gondolni, és tuti megutálnak, kibeszélnek, ésatöbbi ésatöbbi... Borzalmas.
süti beállítások módosítása