Új munkahely, rengeteg új ember, és természetesen egyből felmerül az ebédelés problémája. Sokan kijárós közösségeket alapítottak már, 3-4 fős csoportokban mennek, és már van kedvenc helyük. Vannak, akik mindig körbeérdeklődnek, kinek van kajája, kinek nincs. Én eddig mindig hoztam magammal, hogy megússzam a közös ebédeléseket, pedig ez lenne elvileg a tökéletes csapatépítés, megismerhetném a többieket, de ha csak belegondolok, már legszívesebben menekülnék.
Még a saját kis környezetemmel csak-csak bevállalnék néhány ebédet, de ezek jellemzően számomra teljesen ismeretleneket is hívnak magukkal, mert vagy korábban dolgoztak együtt, vagy mert együtt érkeztek. Minap valami össznépi piacozást vetett fel egy számomra még ismeretlen egyén, ami mindenki szerint tök jó ötlet, csak az én fejemben indul be egyből a vészcsengő, hogy NEMNEMNEMNEMNEM!! CSAK AZT NE!! De közben meg itt vagyok egymagamban, miközben már mindenkinek megvan a haveri köre, és hogy máshogy épülhetnék be, mint ha hajlandó lennék időt tölteni a többi emberrel. De tudom, hogy ha másokkal mennék ebédelni, akkor úgyis szótlanul ülnék, és csak azon járna az eszem, hogy mikor lesz már vége…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
nola83 2014.03.15. 22:02:52
En masfel eve voltam mar a munkahelyemen es ebedszunetben az etkezoben meg mindig nem mertem a kozvetlen kollegaim melle ulni, mondvan, hogy ok regota ismerik egymast, biztos zavarnam oket, nem tudnanak tolem szabadon beszelgetni. Akkor valtozott a helyzet, mikor jott egy ujabb kollega, aki mar az elso nap lazan odault hozzajuk, es akkor nagyon rosszul erezem magam, reszben utaltam az uj csajt, hogy neki ez ennyire egyszeru, reszben magamat utaltam, hogy ennyire bena vagyok es meg irigy is masokra. Aztan egyszer csak odaultem en is. Par napig, talan egy-ket hetig is feszengtem, talalgattam, mit is gondolhatnak, mi van, ha csak nem tudjak hogyan kuldhetnenek el, de mivel erre utalo jelet hetekig tarto megfigyeles alatt sem talaltam, lassan megnyugodtam.
Daniellaaa · http://onbizalomnelkul.blog.hu/ 2014.03.16. 18:18:25
Kaisa 2014.03.20. 18:50:55
Az utolsó mondatod nagyon aranyos :)"de mivel erre utalo jelet hetekig tarto megfigyeles alatt sem talaltam, lassan megnyugodtam"
Kaisa 2014.03.20. 18:52:00
Igaz, hogy máshogy is lehet kapcsolatot építeni, nem csak ebédeléssel, csak így lenne sokkal egyszerűbb. Mert napi szinten csak a közvetlen munkatársakkal érintkezem, rajtuk kívüli 2-3-4-500 emberrel nem. És ezeket az embereket emlegetik, ezek a nevek röpködnek a levegőben, amikor azt mondják, hogy a Pisti hívott, a Józsi kérte ezt meg azt, leugrom a Bözsihez, és én meg azt sem tudom, hogy kik ezek. Persze nem szükségesek egyelőre a munkámhoz, úgyhogy nem életbevágó.
chonka 2014.04.17. 22:09:14