Már két nappal előtte rémálmaim voltak. Nem fogok senkit bent találni, nem tudom megértetni magam. A volt munkatársaim is mind itt dolgoztak álmomban, csak felébredve jött a csalódás, hogy a megszokott arcokat nem fogom bent találni. Pedig akkor biztonságban érezhettem volna magam.

Aztán másnap kontrollálhatatlanul tört rám időnként az ok nélküli rettegés. Próbáltam lejátszani az agyamban, hogy mi lesz, de túl sok volt az ismeretlen az egyenletben. Nem tudtam magyarázatot adni a félelmemre. Egyszerűen túl sok helyen csúszhat be hiba ahhoz, hogy csak egyet emeljek ki. Így kiemelés nélkül egy megfoghatatlan masszától rettegtem. És pont ezért tök hülyének éreztem magam, mert nem valamitől féltem, hanem csak önmagában jött a remegés.

Nem tudom, hogyan sikerült elaludnom este. Azt sem, hogy nem riadtam fel percenként. Aztán reggel már egy apró fokkal könnyebb volt. Küldetéstudatom lett, és csak mentem, amerre kellett. De továbbra is görcsöltem az ismeretlentől, csak legalább tudtam, hogy most már mindjárt vége lesz valahogy. Mennyivel könnyebb lenne, ha a közepén kezdhetném a dolgozást, ha már fél évvel a hátam mögött kezdődne az egész. Már ismernék mindent és mindenkit...

Egy teljesen új család tagja lettem, és egyelőre azt sem tudom, ki tartozik hozzánk, ki nem. Valahogy úgy képzelem, hogy ha új ember érkezik, akkor őt valaki régi körbevezeti, és mindenkinek bemutatja. Hogy legalább kb-ra belője, hogy kikkel tartozik egy csapatba. Nekem ez kimaradt. De mit is várhatnék Főnöktől, aki bő egy hónapig nem mutatta be magát az új csapatának két éve... Megmutatta, hogy "Na, az lesz a te asztalod" a folyosó túloldaláról a nyitott ajtón keresztül, de még oda se kísért be, hogy "Itt az új lakó, fogadjátok szeretettel". Szerintem még mindig nem ismeri, ki tartozik hozzá... Most egyedül nem fogok elindulni és körbejárni, és random bekopogni irodákba...

Olyan fura ez az egész, még mindenki olyan idegen. Hiányoznak a régi arcok, a már megszokott csapat, akikkel már kialakultak a viszonyok. Most csak egy rakás okos ember vesz körül, akik közt fogalmam sincs, mit keresek én, aki világ életében (értsd a nem egész 2 éves pályafutását) csak lébecolt és lavírozott, soha semmit nem tett le az asztalra. El sem tudom képzelni, hogy valaha megszokom ezt az egészet, hogy valaha itt is tudok majd néhány munkatárssal csacsogni, poénkodni, hogy valaha bárki hasznára lehetek. Kell egy túlélő stratégia...

Mit fogok én itt csinálni?! Azt hiszem ideje elővennem a 2 éve írt naplómat arról az időszakról, mikor először álltam munkába.