Az egész életem kérdések tömkelege. Miért vagyok más? Miért nem vagyok olyan normális, mint a többi ember? Miért nem tudok egyszerű, hétköznapi életet élni? Könnyedén barátságokat kötni, állást szerezni, elbeszélgetni bárkivel, beilleszkedni egy munkahelyi környezetbe? Nem félni, ha társalognom kell egy ismeretlennel, kézremegés, megsemmisülés érzése nélkül elmenni egy állásinterjúra? Anélkül, hogy eltelne egy nap úgy, hogy nem érzem magam a világ legjelentéktelenebb, legunalmasabb, legbutább, legszánalmasabb élőlényének? Számtalan megválaszolatlan kérdés, ebből áll az életem.
Aki ismer azt mondja badarság ilyeneken gondolkozni, nem értik miért érzem magam így, hiszen okos vagyok, talpraesett és megoldok minden problémát, amivel találkozom. Tudják is ők, mit beszélnek! Nem érzik, amit én. Hogy milyen ha eddigi életem során sosem én irányítottam, hanem valami nálam sokkal hatalmasabb erő, ami megbénít, ledermeszt, gondolkodásra képtelenné teszi az agyam, irányíthatatlan testi tüneteket produkál. A félelem irányít, nem engedi, hogy felszabadult, beszédes legyek, hogy viccelődjek, hogy választékosan és lényegretörően fejezzem ki magam. Uralkodik rajtam, néha felülkerekedek rajta, aztán visszahúz és nem ereszt, a rabja vagyok. Szabadulni szeretnék, de nem tudok. Küszködök, kapálózok, belemegyek félelmet keltő helyzetekbe, remélve, hogy végül megszokom, hogy végül megszabadulok a szociális fóbiától, aztán mikor olyan élethelyzetbe kerülök, amikor nincs már kihívás, amikor csak a biztonságos közegemben vagyok nap, mint nap, akkor ismét elkezdek rettegni, a félelem megint felülkerekedik rajtam, mígnem belefáradok a küzdelembe, megadom magam. Évek alatt fokozatosan a személyiségem részévé válik, egyre nagyobb szerepet tölt be az életemben, végül teljesen a befolyása alá kerülök. Ekkor már nem keresem a kihívást jelentő helyzeteket, védőburkot fonok magam köré, elkényelmesedem, nem mozdulok a védelmet jelentő biztonságos kis közegemből, elkerülő magatartást folytatok, visszaesek újra a régi szintre és úgy érzem nincs kiút, sosem lehetek szabad.
Sírnék, de nem tudok. Szeretném feladni és véget vetni a szenvedésnek, de rá kell, hogy jöjjek, hogy erős bennem az élni akarás, a vágy, hogy egyszer szabad legyek. Utálom magam, mert engedem, hogy a félelem irányítson, közben tudom, hogy vannak értékeim, hogy többre vagyok képes, hogy a képességeimet nem használom ki kellőképpen. De a tulajdonságaimat, amire büszke vagyok nem engedem a felszínre kerülni, hagyom, hogy a félelem elnyomja őket, mígnem már azt sem tudom, hogy ki vagyok, mit akarok az élettől, hogy nem tudom merre haladjak tovább, belemerülök a kilátástalanság érzésébe. Szorongok attól, hogy elmegy mellettem az élet, az idő csak telik és én egyhelyben toporgok.
Tudják is ők "normálisak", hogy milyen nekünk! Nem, nem tudják. Azt gondolják, hogy ez csak hiszti, nyavalygás, hogy egyszerűen csak össze kell szednünk a bátorságunk, megrázni magunkat és tenni a dolgunk, és sikerülhet. Azt mondják ez csak lámpaláz, ők is félnek hasonló helyzetben, ez teljesen normális. Mégis elmennek, megcsinálják, majd túllépnek rajta. Honnan tudnák milyen, mikor már a gondolat is megrémít, hogy meg kell tennünk, mikor mégis eljön a nap és el kell indulnunk otthonról, de a legrosszabb, ha benne vagyunk a helyzetben, nem vagyunk ura önmagunknak, a testünknek, ha remeg a hangunk, ha berekedünk, reszketnek a végtagjaink, az ideg megveti a lábát a gyomrunkban, leblokkol az agyunk, megszólalni sem tudunk vagy ha kinyögünk valamit, elszégyelljük magunkat, hogy mondhattunk ekkora baromságot, szabadulni szeretnénk mihamarabb, bármi áron. Mindenre igent mondunk, bólogatunk, csak mehessünk már. Végre vége, kiszabadultunk a kényes helyzetből. De még mindig nem érezzük jól magunkat. Elfáradtunk, kimerültünk. Elszívta az energiánkat a megfelelési kényszer, a szorongás, a küzdelem, hogy észreveszik rajtunk a tüneteket. Végre kiengedünk, újra tudunk gondolkodni. Gondolkodunk is, hiszen a gondolkodás a lételemünk. Visszaemlékezünk, hogy milyen hülyén viselkedtünk, mennyi butaságot mondtunk. Haragszunk magunkra, amiért túl keveset beszéltünk. Sosem akarunk átélni többet ilyen helyzetet, így inkább megtanuljuk kikerülni őket.
Megszabadulhatunk a szociális fóbiától, ha megbékélünk önmagunkkal, elfogadjuk magunk tökéletlenségét, ha megbocsátunk szüleinknek és környezetünknek azokért a hibákért, amelyeket ellenünk vétettek, amelyeket a defektünk kialakulásáért okként tudunk megnevezni. Meg kell tanulnunk nem előre rágódni a dolgokon, megélni a pillanatokat, vállat vonni és nevetni magunkon és másokon, véget vetni a megfelelési kényszerünknek, kihúzni magunkat és büszkén vállalni önmagunk, a gondolatainkat, a véleményünket. Tessék meg van a megoldás.
De mégis, hogyan csináljuk?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
teebeeke 2013.06.15. 00:13:07
Először is a hangulatomat, és ezzel együtt az energiaszintem emeltem meg. Tudom, hogy a humorérzék kulcsfontosságú a probléma kezelésében. Ha eltudom érni azt az energiaszintet, ahol már szellemes vagyok, akkor a külvilág már nem tud fogást találni rajtam. Feltérképeztem mire van szükségem, hogy boldogabb legyek, és arra jutottam, hogy veszek egy kormányt. Borsós ára volt, de ez most nem számít. Még meg sem érkezett, már jobban éreztem magam. Amikor megjött, a futár a telefonban nagyokat röhögött, természetesen rajtam, mivel anyám gondoskodott róla. Már nem érdekelt különösképpen az sem, hogy még a nevemet sem tudom leírni, mivel a kórházban előtte szinte mindent elfelejtettem, és írni spec. nem tanultam meg azóta. Két napon belül annyira jól lettem, hogy már egyáltalán nem zavart az utcán, hogy idiótán szívom a cigit, holott azelőtt még az udvarra is csak lezsibbadt arccal, szédelegve, erős szívdobogással, kelletlen mentem ki. A varázs egy hétig tartott, most sem vagyok rosszul, de legalább már tudom, nem lehetetlen ebből sem kijönni.
Egy pszichiáter azt mondta, hogy üljek fel a buszra, tegyem a fülemre a fülest, és ne foglalkozzak semmivel, utána büszke leszek magamra. Szerintem ez így önmagában baromság. Volt, hogy magamra erőltettem, hogy emberek közé menjek, nem történt ugyan semmi negatív velem, mégsem éreztem utána jobban magam, mivel közben sem éreztem jól magam. Tehát amíg az energiaszintem alacsony, nem fogom erőltetni a sétákat. Ha meg magas, akkor meg már nem is kell, mert minden megy, mint a karikacsapás.
Kaisa 2013.06.16. 19:39:10
Az energiaszintedet mivel tudod növelni? Én sokszor azt érzem, hogy maga a szocfób szívja el az energiámat, így mindenhez sokkal több energiára van szükségem, mint egy átlag embernek. Miből lehet energiát nyerni szerinted?
teebeeke 2013.06.17. 04:01:43
Nemcsak a növelés számít, nem szabad hagyni csökkenni jelentősen, olyan, mint az elhízás. Mindnekinek megkell ismernie a vágyait, kategorizálni kell, felmérni mennyi energiába, pénzbe, kockázatba, szégyenbe, emberi kapcsolatok elhasználásába kerülnek egyenként, természetesen megjósolni a várható eredményt, és ezek alapján választani az előzőleg feltárt lehetőségek közül.
Ahhoz, hogy ez hatékony legyen, komoly önismeretre van szükség. Ha erre képtelen magától valaki, én szívesen kiszedem belőle a legféltettebb titkait is. Amíg becsapjuk magunkat, sosem lehetünk lazák, bármelly megoldásnak tűnő technika csak tűzoltás, a visszaesés boritékolható.
teebeeke 2013.06.19. 13:46:46
Tegnap voltam egy pszichiáternél, a nap további részében akaratlanul is elemeztem saját magam és az orvos viselkedését. Lesúlytóan hatott rám az, amit megállapítottam. A végeredmény kapcsán eszembe jutott, a fogalom: nárcizmus.
Nagyon veszélyes egy állatfaj. Értem már, hogy ezt miért nem merte egyik orvos sem rámakasztani. A szégyen kapcsolatos ezzel.vinterstorm.000space.com/index.php?id=97
A cikk első része ír róla.
Ebben az irányban fogok továbbmenni.
Máris jobban érzem magam, hogy sikerült belátnom.
MNóra 2013.06.19. 14:12:19
Daniellaaa · http://onbizalomnelkul.blog.hu/ 2013.06.19. 15:41:05
MNóra 2013.06.19. 15:53:53
Daniellaaa · http://onbizalomnelkul.blog.hu/ 2013.06.19. 16:18:48
MNóra 2013.06.19. 16:39:43
Daniellaaa · http://onbizalomnelkul.blog.hu/ 2013.06.19. 19:18:30
Az én tüneteim: remegés, koncentrációs zavar, leblokkolás. Sokszor zavaromban azt sem tudom mit beszélek.
Én is attól félek, amiket Te is leírtál, hogy nem fogok megfelelni a munkahelyen. Ha meg tudnám csinálni a feladatokat, akkor is bemesélem magamnak, hogy úgysem fogom tudni és már ezért is elrontom, vagy azért, mert annyira parázok, hogy nem tudok odafigyelni és rendesen gondolkozni.
Kaisa 2013.06.23. 14:14:00
A korábbi kommenteddel nem értek teljesen egyet. Vagy nem jól értelmezem. Ha nem hagynám jelentősen csökkenni az energiámat, akkor nem csinálnék semmit. Ha kategorizálom, hogy most mi mennyi energiát fogyaszt és mi éri meg nekem, akkor nem haladnék előre, pont, hogy a komfort zóna lagymatagságába menekülnék. Én inkább az újratöltés híve vagyok. Az meg, hogy nem erőlteted a szocfób megélést, az számomra elképzelhetetlen. Mert ha csinálok bármit, akkor, ha jön a szocfób, akkor jön, nincs mit tenni. Sok esetből nem is tudnék kimenekülni, ha akarnék sem. Nekem a leírásod nagyon az elkerülésre emlékeztet, én meg pont az elkerülések ellen próbálok küzdeni.
teebeeke 2013.06.23. 14:22:43
teebeeke 2013.06.23. 21:50:58
Kaisa 2013.06.25. 20:14:10
teebeeke 2013.06.25. 20:41:07
Ez a hét azonban másról szólt. Előtte hetekig nem vállaltam olyan szituációt, amiből komoly sérüléssel jövök ki. Ennek eredménye lett az érdeklődés kitágulása, egyfajta izgalmi fázis. Amikor materizálodótt a vágyam, akkor pedig az ejakulációs fázis. Mint tudjuk ez után újra kell építeni az egészet.
H Krix 2014.02.21. 12:13:08
Mit csináljon az ember ha ez a betegség már a párkapcsolatára is rátette a kezét? Szégyent, félelmet és zavart érez már a saját párjával szemben is? Rettegek az emberektől, de rettegek a magánytól is. Mi lesz ha egyedül maradok? Kinek van türelme hosszabb távon egy ilyen emberhez?
alicey 2014.02.24. 22:15:37
Soraidat olvasva ugy ereztem mintha rollam irtak volna...szorol...szora. :(
En is szocialis fobiaval kuzdok, 26 eves.Ha gondolod szivesen beszelgetnek veled ha kaphatnek egy elerhetoseget. Koszi
Daniellaaa · http://onbizalomnelkul.blog.hu/ 2014.03.01. 19:40:24
Márks 2014.04.19. 01:23:13
Utólag jöttem rá én is csak, hogy nem vagyok 100-as csak kb 99, meg visszagondolva gyerekkortól miket elművelt az ember, bár nem sok marad meg, de az is bőven elég.
Legrosszabb érzés, mikor elvesztesz valamit amitől nagyon kiborulsz, ebbe értek bármit amihez kötődsz, s mikor nem csinálsz semmit kurvára szerencsétlennek érzed magad bár nehezebb megfelelő állást találni, ha meg is maradsz egy darabig. Na meg ha nekifogsz valaminek tényleg elég tehetségesen vágjuk a témát, bármilyen konkrét poszt legyen.
A legdurvább talán az lenne ha 1 ilyen pár találna egymásra, ami garantált, hogy talán egymást kicsinálják, vagy csak megeszik.
Nem tudom talán csak kevesen lennénk úgy kb 1%-ba, de több hasonló féle kategória van biztos ami még 1 pontot csak emelne.
Tulajdonságról meg biztos nagyon önfejűek vagyunk, meg az önkontroll ami nem kispályás, hogy bármire képes lennél majdnem, csak akarnod kell. Na meg ami neked átlagos az a többinek milyen feltűnő hu ha.
24 évesen már majdnem többször kinyírtam magam hajszál hiján, vagyis ez is a másik negativ tulajdonság a dep, meg hogy kilábalj kell egy kis idő főleg ha senkire se számithatsz, de utána, már tisztán látod a dolgokat bár tudod, kicsit úgy vagy mint 1 sebesült aki a stresszel kinyirja magát. Ahhoz képest, hogy 2 éve nekem elég normális életnek tűnt az most csak emlék, mert a 100 ast áthúztam.
Az irásaid nagyon kiválók, amit lassan mind elolvasok, amiből látszik, hogy nem nagyon kerülted a sulit.
Csak azért irtam, mert még is olyan jó érzés ha megoszthatod, valakivel, mint a többiek is 1 kockát a filmjükből, bár ha csak a nettkapcsolattal is megosztottad már az is jó érzés, miközben senki sem tudná megérteni milyen, aki nem élte át.
Horváth Csabáné 2014.05.09. 10:22:51
Kérlek írjatok nekem, teljesen kétségbe vagyok esve.
Gyermekem 13 éves 6. osztályos. Hallássérült integrált suliban. Nem is a tanulással van a gond, hanem ezzel a szociális fóbiával. Szeptember óta olyan rohamosan romlott, hogy január óta magántanulóként végzi az iskolát. Persze kap 9 óra segítséget, ezekre bemegy az iskolába, ilyenkor kettesben van a tanárral. Tanulmányi eredménye nem romlott (4-es), de mivel már 6. osztályos, az miatt aggódunk, egyáltalán tud e tovább tanulni, hogyan és hol. Ill. később milyen munkahelyen tud helytállni. Kérlek benneteket, írjatok.
Daniellaaa · http://onbizalomnelkul.blog.hu/ 2014.05.11. 09:21:33
A szociális fóbiát diagnosztizálták nála, voltatok vele szakembernél? Esetleg ez csak gyanú, hogy ő ezzel a problémával küzd? Ezt csak azért kérdezem, mert ha visszahúzódó és kerüli a társaságot, nem szeret emberek között lenni, még nem biztos, hogy szociális fóbiás. Ha szorongást, kellemetlen tüneteket okoz neki a társas jelenlét, akkor már nagyobb az esély rá.
Az én gyerekkoromra visszagondolva, nálam a legnagyobb hiba az volt, amit a szüleim, illetve a környezetem elkövetett ellenem az az volt, hogy állandóan felhívták a figyelmem arra, hogy milyen vagyok és úgy állították be, mintha a csendességem, visszahúzódó magatartásom, szégyenlősségem kerülendő magatartás lett volna. Még a szüleim is szégyellték, hogy ilyen vagyok, próbáltak rávenni arra, hogy ne legyek ilyen. Szerintem ezt mindenképp kerüld! Ne éreztesd a gyerekkel, hogy rossz, ha fél, vagy visszahúzódó. Próbáld meg elfogadni őt olyannak, amilyen.
A másik hiba, amit viszont én követtem el, hogy visszahúzódtam a csigaházamba, kerülve minden szorongó helyzetet, így felszabadultnak érezhettem magam, de utólag rájöttem, hogy nem is éltem igazán. Az élethez hozzátartoznak a társas kapcsolatok, a munkahely és még nagyon sok minden, amit ha kikerülünk, akkor előbb utóbb belénk rögzül az elkerülő magatartás és irányíthatatlan szorongást okoz, ha újra belekerülünk ezekbe a helyzetekbe. Ez van most nálam is a munkahelyen, erről olvashatsz a bejegyzéseimben. Ezt csak azért írom, hogy nem biztos, hogy jót tesz a gyereknek, ha magántanuló, és egyáltalán nem vesz részt társas szituációkban (persze ezt nem jelenthetem ki, mivel keveset tudok rólatok). Lehet, hogy jobb lenne, ha iskolába járna és megtanulná, hogyan kezelje a különféle szituációkat, esetleg szakember segítségét kérni, ha súlyos a helyzet.
Ha van még kérdésed, vagy segíthetünk bármiben is, nyugodtan írj. Azt még kihangsúlyoznám még egyszer, hogy ez csak magánvélemény, nem szakembertől származik.
Kaisa 2014.05.11. 19:46:11
Először is én nagyon örültem volna, ha a szüleim így figyeltek volna rám, és komolyan vették volna a problémámat, és valahogy máshogy kezelik az egészet, mint ahogy tették.
Mint Daniella is írja fentebb, szerintem is az a legrosszabb, amit a szülők elkövetnek a csendes gyerekekkel szemben, hogy megpróbálják átnevelni, úgy foglalkoznak vele, amiből a gyereknek annyi marad meg, hogy valami BAJ van vele. Nem beszél eleget, nem jelentkezik, nem barátkozik, túl csendes.
Az írásodból úgy gondolom, hogy nem csak egy egyszerű introvertált gyerekről van szó, de azért talán tud egy kicsit segíteni Susan Cain Csend című könyve abban, hogy hogyan is kellene elfogadni azt szülőként, hogy nem minden gyerek álma a bandába verődés és a társas élet.
Amit most írok, az is csak saját élményekből tevődik össze, nem szakvélemény.
Szerintem nem azt várja a szorongó gyerek, hogy "kisfiam/kislányom nincs mitől félni, ez nem nagy ügy, ne csinálj ebből ekkora dolgot, mindenki képes rá, nézd meg a többieket", (amiket nekem mondtak) mert ettől csak még jobban félni fog, mert nem érti, hogy ha mindenkinek megy, akkor neki miért nem, és mekkora baj van vele, hogy még erre sem képes... Rajtam az segíthetett volna, ha a szüleim úgy álltak volna a dologhoz, hogy "Látom és megértem, hogy nem szeretsz/ nehezedre esik/félsz iskolába menni/ idegenekkel beszélni/stb," és megpróbálják részletesebben is kiismerni a félelmemet. Mitől fél a gyerek, mit gondol, mi történhet vele, ami olyan rossz? És mi lenne, ha az tényleg megtörténne? Ezeket ha átbeszélte volna velem valamelyik szülőm, akkor jobban megértettem volna önmagam. És nem 1x, nem 3x, hanem akárhányszor előjön. Illetve ha meséltek volna arról, hogy ők mitől rettegtek gyerekként, fiatalon, felnőtté válás közben. Hogy hogyan jutottak túl rajta, hogy lássa a gyerek, mindenki fél. Én sokáig azt hittem, hogy NEM SZABAD félni, és rajtam kívül mindenki tökéletesen ura minden helyzetnek. Ahogy dolgozni kezdtem, úgy láttam egyre több példát, hogy mások is szorongva/esetlenül kezelnek 1-1 helyzetet, csak korábban annyira magamra figyeltem, hogy ezt nem vettem észre. Esetleg valahogy segíteni lehetne a gyereket abban, hogy megnézze, mások hogy kezelik az iskolát, biztos nem minden gyerek a társaság közepe. Szerinte mindenki szeret-e oda járni, és rájöhet, hogy nem ő az egyetlen, aki szorong, akinek problémái vannak. Kicsit kinyitni a figyelmét, hogy ne csak saját magát figyelje, mert ez a szocfób legnagyobb baja, hogy mindig magunkkal vagyunk elfoglalva, hanem nézzen körül más gyerekek felé is.
Sajnálom, hogy érdemi segítséget nem tudunk nyújtani, de sok kitartást kívánok, és talán az is lehet, hogy sok mindent ki fog magától nőni a gyerek. Én pl. még boltba menni se mertem 11-12 éves korom után, érdekes mód előtte egyedül is simán. De mára ezen rég túlléptem magamtól.
K.Ákos 2014.05.26. 02:16:19
Krisstina 2015.02.25. 12:09:22
viola001 2015.03.26. 20:49:54
Viola
itsokaytobeweird 2015.04.10. 10:14:28
Kis keresgélés után rátaláltam végre én is az oldalra. Örülök hogy ti is próbáltok tenni ellene és nem adjátok fel a harcot. Sokat gondolkodok azon, hogy legyőzni csak akkor tudom, ha elfogadom magam ezzel a gyengeséggel együtt. A beletörődés gondolata viszont aggaszt.
Sajnos több tízezer forintos terápiákra nincs pénzem, de érdekelne ingyenes csoportterápia, ha egyáltalán létezik.
Nekem nagyon sokat segítene beszélni erről egy olyan valakivel, aki ugyanezt éli át mindennap. Egy "normális" embernek hiába magyarázom el, sosem fogja megérteni és igazából nem is hiszem hogy segítségemre lenne.
Ha valaki tud segíteni, kérem írjon. Előre is köszönöm a válaszokat.
Daniellaaa · http://onbizalomnelkul.blog.hu/ 2015.04.19. 10:47:31
tradesongold 2015.04.27. 11:02:48
Örülök, hogy rátaláltam erre a blogra! Látom, hogy sokan küzdenek ezzel a problémával. Magamról annyit, hogy a 30-as éveim közepén járok és egy multicég top menedzsmentjébe voltam benne, több, mint 300 embert irányítottam. Mindez múlt időben..Kilpétem, mert nem tudtam ezt a nyomást elviselni. Legutóbb felkértek egy beszéd megtartására a tv és még 500 ember előtt. Erre mi egy szociális fóbiás válasza? Természetesen minden úton-módon a helyzet kikerülése. Nálam valamilyen szinten izolált a dolog. Egy csoport előtti bemutatkozásnál, vagy prezentációk esetén jelentkeznek a problémák, főleg, ha idegen emberek előtt kell beszélnem. Korábban, ha előadást tartottam, az elején kissé lámpalázas voltam, de ezt tudtam kontrollálni és képes voltam tartani egy 60 perces előadást 30-40 embernek. Most olyan szinten vagyok, hogy sokszor számomra 6 főnek is problémát jelent prezentálnom. Pszichológushoz 2 éve járok, gyógyszeres kezelésen is részt vettem, de próbálkoztam már NLP-vel és egyéb technikákkal, hogy segítsek magamon. A dolog érdekessége, hogy valamikor minden szorongás nélkül tudok megbeszéléseket vezényelni egy csoport előtt állva, valamikor pedig 2-3 fő előtt is teljesen elbizonytalanodom. Szívesen részt vennék csoport terápián, de vidéken sajnos erre nincsen lehetőségem, viszont szívesen leveleznék bárkivel, aki hasonló problémával küzd.
tradesongold@gmail.com
panka154 2015.08.09. 16:52:35
DownTheRoad 2015.08.28. 12:41:16
nyuszizitus 2016.02.10. 15:00:47
nyuszizitus 2016.02.10. 15:08:36
Sajnos én is hajlamos vagyok az ilyen megnyilvánulásokra csal más szituációkban mint te.Írtam,hogy a gyermekkori megalázások hozták ki belőlem.Ha erősen bírálnak képes vagyok sírni ,mint egy gyerek.Ilyenkor nem érzem magam felnőttnek pedig 2 gyermekem van,és 36 éves vagyok.Sajnos sokan az ilyen embert gyávának tartják pedig az orvos is azt mondta nem tehetek róla.Kis gyermekkoromban is ott voltak a domináns szülők ,ami befolyásol sok mindent.Anyukámék sem fogadják el ezt a problémámat. Ha sok nagyszájú összeverődik képes vagyok leblokkolni,és megadni magam.Szerencsére nem vagyok olyan közegben.
MNóra 2016.04.27. 19:53:39
MNóra 2016.04.27. 19:56:48
cornjpg 2016.11.07. 23:41:59
S.g. 2017.03.27. 23:02:23
neldor 2017.04.25. 14:34:34
énis lassan már 15-16 éve küzdök ezzel. 11 éve nevezte nevén az orvos. azt reméltem, ha vége a sulinak és letudom az "elvárt", "kötelező" dolgokat, akkor már felnőttként ki tudok kerülni bármit. és nem "kell" többet olyan helyzetekbe kerülnöm ahol előjön. Tévedtem.
Sajnos, munkahely, közlekedés, házasság, gyerekek, ezek mind-mind olyan helyzeteket generálnak amik "veszélyzóná"-nak minősül az én olvasatomban.
Nem gondolom hogy "ki lehet nőni". sokkal inkább azt, hogy "meg lehet érteni". és ha az ember megérti, hogy mi történik, felfogja hogy belül mi zajlik, az agyban a reakciói hogyan követik egymást, ... Ott tudja megfogni, megfékezni, felismerni a dolgot.
Amint ez megvan, és már tudod hogy hol a probléma, hol indulsz el a lejtőn, akkkor "már csak" az a dolgod, hogy gyakorolj..
Tapasztalat alapján, direkt bele kell keverned magad ilyen szituációkba, gyakorolni tulélni, és amikor vége, akkor tudatositani magadban, hogy ezt is tul élted, nem volt gond, valamint visszagondolni, hogy mit kellett volna máshogy gondolni, miközben pánikoltál.
Amikor levontad a megfelelő következtetést, akkor ujrabelemenni egy helyzetbe.. ujraértékelni, ujragondolni.. tudatositani..
ezt ismételgetve, egyre magabiztosabb és egyre ismertebb lesz számodra a dolog. és ami mégfontosabb, hogy egyre kevésbé lesz hatással rád érzelmileg.
Sajnos ezt nem lehet egy-egy alkalomra megoldani. Gyakorloni kell, meggyőzni magad, gyakorlni, meggyőzni magad.. egészen addig amig már nem jön a roham.
Daniellaaa · http://onbizalomnelkul.blog.hu/ 2017.04.29. 09:23:32
HeyArnold 2017.07.09. 22:19:01
Katav8 2017.07.14. 01:15:41
Szia! Hozzád hasonlóan én is 27 éves vagyok, szintén jó ideje ezzel a problémával küzdök. Az öngyilkosság gondolata még sose kísértett meg, de a napjaimat így is pokollá tudja változtatni ez a nyavaja..
Kíváncsi lennénk a kognitív terápiával kapcsolatos tapasztalataidra, meg csak úgy általában is szívesen beszélgetnék egy sorstárssal. Ha van kedved írj: katav8@freemail.hu
dreamer1987 2017.10.30. 13:23:08
Én is jó ideje küzdök ezzel, mostanában azonban annyira romlott a helyzet, hogy gyakran a leghétköznapibb dolgokat is meglehetetleníti (írás, evés, ivás mások előtt, stb). Már nagyon sok mindent kipróbáltam, egy vagyont költöttem erre, de még mindig szenvedek tőle. Most úgy érzem a legtöbbet az segíthet, ha hasonló problémákkal küzdő emberekkel ismerkedünk, beszélgetünk, tapasztalatot cserélünk, akár többen személyesen is, hogy ne érezzük magunkat olyan egyedül ezzel a szarsággal. Lenne kedvetek ilyesmihez?
Üdv,
Karolina
jékfe (törölt) 2017.11.01. 21:44:25
Konkrétan,mit vársz a csoportterápiától?
dreamer1987 2017.11.05. 17:27:25
Szia!
Leginkább azt, hogy megértő közegben őszintén tudjak beszélni a problémáimról. Nem tudom Ti hogy vagytok ezzel, én nem sok embernek tudok erről beszélni a környezetemből, és ha mégis ráveszem magam hogy pár dolgot elmondjak, nem értenek meg. Még a pszichológusom sem. Jó lenne olyan emberekkel beszélgetni, akik tudják, miről beszélek és megosztani egymással a tapasztalatainkat. Én most jelentkeztem egy novemberben induló szorongásoldó csoportra (nem csak kimondottan szocfóbos, olyat nem találtam), remélem jót fog tenni.
adjk (törölt) 2017.11.09. 20:29:02
dreamer1987 2017.11.13. 23:12:41
dreamer1987 2017.11.13. 23:14:21
www.tenyek-tevhitek.hu/szorongas-es-depresszio-rejtett-forrasai.htm