Nagy lelkesedéssel álltam egy újabb kihívás elé, ami a munkahelyem által finanszírozott tanfolyam elvégzése. 5-6 éve már, hogy befejeztem a főiskolát és mert imádok tanulni és érdekel egy ideje a tanfolyam témaköre így abszolút pozitívan álltam a dologhoz, mikor a feletteseim bejelentették, hogy beiskoláznának és kapnék egy újabb felelősségteljes feladatkört, amit már most is részben ellátok. Főiskolára azért szerettem járni, mert a hatalmas előadótermekben kényelmesen bele lehetett olvadni a tömegbe, mindig voltak új arcok és mivel levelező tagozatra jártam, így nem volt meg a klasszikus mindenki mindenkit ismer érzés, így a szociális fóbiám csak ritkán jelentkezett. Egy-két barátra azért szert tettem szerencsére ott is, így kényelmesen éreztem magam. A mostani tanfolyamnak is hasonló gondolatmenettel indultam neki. Abban a hitben voltam, hogy mivel úgyis csak 9 nap az egész így nem fog senki senkivel barátkozni. Az első néhány alkalommal ez rendben ment, senki nem szólt a másikhoz, így nem éreztem rosszul magam én sem a kukaságom miatt. Aztán a második és harmadik hétvégén elkezdtek sajnos beszélgetni egymással az emberek és azt vettem észre magamon, hogy megint azt figyelem, hogy ki hányszor szólalt fel az előadás alatt, van-e még rajtam kívül olyan ember, aki egyszer sem szólalt meg. Amikor már magamra maradtam némaságomban. elkezdtem nagyon rosszul érezni magam, jött a szokásos kirekesztettség érzés, a menekülésvágy és hasonlók. Aztán az utolsó nap, mikor végleg leírtam magam, a szünetben egy mondatot hozzá szóltam egy csoporttársamhoz és onnantól kezdve minden megváltozott. Felszabadult lettem, mosolyogtam, magabiztos lettem és a vizsgán is többször beszélgettem emberekkel. Most elképedve gondolok vissza erre az eseményre, hihetetlen mennyi minden múlt nálam ezen az egy mondaton. Ha nem szólalok meg, akkor úgy emlékszem vissza erre a tanfolyamra, mint egy negatív élményre, ahol megint szociális fóbiás voltam, de így egy pozitív élmény maradt.

A vizsga előtti napokban borzalmasan túlstresszeltem magam, úgy éreztem, hogy ha nem sikerül a vizsgám azt nem tudnám elviselni, a munkatársaim előtt biztosan hónapokig lesütött fejjel kullognék, nagyon ciki lenne. Már-már élet és halál kérdést csináltam az egészből. Aztán szerencsére észhez tértem a vizsga előtti nap,  lenyugodtam és a vizsgát is simán megcsináltam. Most megvan a papírom és kihívások sora vár rám, nem tudom, hogy fogok helytállni. Ezután jön csak a szociális fóbiások rémálma.