Született már pár bejegyzés a blogban, amiből kiderül, mennyire lúzerek, lelkibetegek és életképtelenek vagyunk. És ha ez kívülről is látszódna, az emberek messziről elkerülnének bennünket, átmennének az utca túloldalára, ha szembe jönnének, elzárnának a világ elől vagy cirkuszban mutogatnának ekkora nyomoroncokat. De nem így van, mert egyelőre felismerhetetlenek vagyunk. Nincs a fejünkre írva, hogy „Idenézz, ez mindjárt összecsinálja magát, úgy fél tőled, ismeretlentől!”

Kívülről elsőre semmi nem tűnik fel a gyanútlan járókelőnek, csak egy ember vagyok a több milliárd közül. Az eladó csak annyit lát, hogy kimért vagyok, feleslegesen nem beszélek, csak a minimális udvariassági köröket futom, de ez még nem gyanús, hiszen rengeteg ilyen ember van. A postai, banki, akármilyen ügyintéző talán már észreveszi, hogy nem vagyok 100%-ig bizonyos a dolgomban, hogy zavartan nézek körbe, mikor belépek a terembe, hogy nem fogok az asztalra csapni. Kicsit több ugyan az értetlenkedés, mert kérdezni nem merek, de problémamentes ügyfél vagyok. Sőt. A legjobban befenyíthető, aki véresen komolyan veszi a hatóságokat, a határidőket és úgy általában mindent.

Az ismeretlen ismerősök, akik nem ismernek, de időnként megfordulnak a társaságomban vagy egyszerűen csendesnek látnak, vagy beképzeltnek és mogorvának. Mivel nem szólok senkihez, biztos bajom van a társasággal. Az ismerősök, akik tényleg ismernek, azt hiszik, bajom van, amikor csendes megfigyelőként veszek részt a beszélgetésben. És ezt 10 percenként szóvá teszik, „de tényleg nincs bajod? Olyan csendben vagy…” Én meg bizonygatom, hogy nem, nincs semmi bajom, higgyék már el.

Aztán ott vannak a munkatársak, akikkel szerencsére nem kell bájcsevegni, hiszen dolgozni jöttünk, nem csacsogni. De azért néha mégis kialakulnak beszélgetések. Főnöktől már többször megkaptam, hogy miért nem vagyok beszédes. A többiek egyszerűen csak elfogadják. A munkában viszont látszik, hogy nem tankként haladok előre. Excel táblákat összeszerkeszteni, kimutatásokat készíteni, leveleket írni tudok, legalábbis a számomra érthető témákban. De amint szervezkedni kell, már kezd kicsúszni a kezemből. Gondolhatnák ők, de én meg inkább úgy látom, hogy hosszabb pórázt engedek az ügynek. Ha írtam egy levelet, akkor hagyom, hogy a sorban következők is végezzék a dolgukat, nem szólok rájuk 10 percenként, hogy na átvitted aláíratni, na kiment, na elküldtétek, na megkaptátok, na megcsináltátok már? Pedig tudom, hogy sokszor rám is rám kell szólni, mert hajlamos vagyok elücsörögni a dolgok felett. Szóval látják, hogy egy kicsit megalszik a számban a tej, hogy hajlamos vagyok kidumálni magam a dolgok alól, és nem értik. Nem értik, hogy ha kész az anyagom, miért nem tolom tovább, hogy haladjon az útján. ’Dehát amit csinált dokumentum az jó, akkor miért nem hajtja a dolgokat, hagy menjen. Itt van ez a lány, aki nem csinál hülyeségeket, de mégis úgy viselkedik, mintha ez lenne az első munkanapja…’

Aztán vannak a barátok, akik tényleg ismernek. Ők meg azt látják, hogy tök bolond vagyok, és nem értik, hogy mi a bajom, hiszen mindenem megvan, eszem, munkám, humorom, egészségem, miért vagyok mindig kimerült, miért nem vagyok elégedett. És miért nincs párkapcsolatom, hogy lehet az, hogy nincs mellettem senki. Ez az a pont, amit a legnehezebb kidumálni, és amire a pletykaéhesek egyből lecsapnak. Minden találkozó azzal kezdődik, hogy hogy vagy, és párkapcsolat? („Kapd be”) Hogyhogy nincs??? („Kapd be megint”) És tervek a jövőre? Miért nem akarsz inkább itt meg ott dolgozni (Olyan helyek, ahová be se lehet kerülni), jó neked ott ahol vagy, miközben láthatóan nem érzed jól magad? („Hagyjatok már békén, le lehet rólam szállni!!”) Ezek a magánéletben turkálós barátok, akikkel évente párszor találkozom csak, így muszáj update-elniük az infókat. Akikkel napi-heti szinten találkozom, azok tudják, hogy felesleges, úgyis szólnék, ha bármi változás történne… Mégis, egyik csoport sem érti, hogy miért „jó” nekem így magányosan, egy olyan munkahelyen, ahol nem inspirálnak, ahová nem imádok bejárni. Miközben okos vagyok, szép, meg ügyes meg vicces meg blablabla.