Fogorvoshoz készültem a minap. Régen rettenetesen féltem a fogászaton, remegtem mikor a váróteremben ültem és a fogorvosi székben is nehezen tudtam leállítani mindezt, mindig féltem, hogy a fogorvos meglátja, hogy remegek és az nagyon ciki lesz. Aztán az évek múlásával valahogy elmúlt ez az irdatlan félelem és már néhány éve úgy megyek fogorvoshoz, mintha csak boltba mennék. Nem szeretek menni, de nem remegek, nem vagyok ideges, teljesen nyugodtan lépek be a váróterembe. Aztán pénteken megint mentem, de csütörtökön egész este a fejemben motoszkált. Egyáltalán nem féltem, nem stresszeltem magam miatta és emiatt hiányérzetem támadt. Próbáltam felidézni magamban, hogy milyen volt mikor még szorongtam a fogászati kezelés előtt és szerettem volna újra átélni. Ez furcsa, mert a szociális fóbiával és a munkahelyi szorongásommal is hasonlóképp vagyok. Mostanság vannak napjaim, mikor reggelente nincs hányingerem és gyomoridegem a munkába menetel előtt, de mikor ráeszmélek minderre, akkor addig-addig agyalok és gondolok a szorongásra, amíg újra előjön. Nem szeretem a szorongást, mégis ha valamiért elmúlik akkor hiányozni kezd, űr támad bennem. Talán mert annyira hozzászoktam, hogy furcsa ha nincs, mert az életem része, ezzel együtt nőttem fel és jó ideje ezzel együtt élem a felnőtt életemet is. Ha nem szorongok, akkor egyfelől félek, hogy újra felbukkan, másfelől mégis erővel szeretném újra előhívni, mintha az lenne a természetes, hogy velem van. Lehetséges ez? Hogy egy olyan érzéshez, tünethez ragaszkodunk ennyire, ami tulajdonképpen nagyon rossz számunkra, kellemetlen és többnyire a leküzdésén ügyködünk. De ha nincs, akkor mégis hiányzik. Ennyire az életünk részévé vált, hogy már az sem biztos, hogy meg akarunk szabadulni tőle?