Szociális fóbiások küzdelme a nagyvilággal

Lassan egy éve nem írtam a belső gondolataimról, a bennem kavargó érzésekről és a mindennapos küzdelmeimről. Ez nem jelenti azt, hogy „kigyógyultam”, vagy megtaláltam volna a lelki nyugalmat. Próbálkozom nap, mint nap legyőzni a félelmeimet és legyőzni önmagam, de nehezen megy. Egy ideje inkább csak vegetálásba ment át az életmódom, a nagy kihívásokat kerültem, vagy mással oldattam meg. Így kevésbé stresszes az életem, kezelhető mértékű a napi gyomorgörcs és a feszültség, de nem vagyok ezzel sem elégedett. Mert szégyellem magam. Ha magamra nézek, és látom, mennyire megalkuvó és elkerülő életmódot alakítottam ki, nem vagyok rá büszke. Szeretnék változni, szeretnék fejlődni, és valahogy dolgozni ezen az egészen, csak már nem találom a kapaszkodókat. Azt hittem, egyre közelebb kerülök önmagamhoz, és minden önelemzés közelebb visz a célhoz, hogy rájöjjek hol lehetne megfogni ezt az egész katyvaszt, ami a fejemben kavarog, ami felhőként eltompítja a látásom, és nem hagyja, hogy annak lássam a dolgokat, amik. De nem akarom feladni, meg akarom hódítani ezt a hatalmas hegyet, amit a szociális fóbia jelent számomra, ki akarok mászni a gödörből, és életképessé válni. Annyi módszerrel próbálkoztam már, de soha nem sikerült az áttörés, vagy beleuntam a dolgokba, de most újra itt a szeptember, és bár az iskolát már rég magam mögött hagytam, mégis a megújulást, a lelassítást és a tanulás újrakezdését jelenti számomra ez az időszak, úgyhogy ismét bele akarok vágni abba, hogy foglalkozom a problémáimmal, és nem csak elmenekülök előlük. És ha máshogy nem megy, hát beütemezem az órarendembe, minden héten időt kell fordítanom magamra, a gondolataim rendszerezésére és az agyam kisöprésére. Úgyhogy sokadik újrakezdés jön... fighting!

Introvertáltként és szociális fóbiásként hajlamos vagyok az írásbeli kommunikáció nyújtotta biztonságot előnyben részesíteni a szóbeli megnyilvánulás helyett olyannyira, hogy azt vettem észre tegnap, hogy e-mailben akadok ki a főnökömnek, sőt tegnap több felettesem betettem a címzettek közé mikor kifejtettem írásban, hogy azért hibáztam majdnem mert túl sok a feladatom és már az emberi teljesítőképesség határán vagyok. Ha dühös vagyok vagy ideges, nem vagyok képes összeszedetten beszélni, írásban valamelyest jobb a helyzet, ezért választom többször ezt a kommunikációs formát. A munkaidőm letelte után, mikor már kezdett elmúlni a düh és feszültség, átgondoltam a helyzetet és szégyent éreztem az e-mailem miatt és legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá, másnap nagyon nehezemre esett bemenni a munkahelyemre. Tudtam, hogy most túlzásba estem és nagyon cikinek éreztem a helyzetet. Nem úsztam meg, mivel másnap főnököm rákérdezett, hogy mi volt ez az e-mail. Szóban közel sem voltam annyira kommunikatív, mint írásban, de végül néhány mondatban megbeszéltük a problémát.

Levontam a tanulságot, illetve ráébredtem, hogy túlzásba estem. Megfogadtam, hogy ezentúl maximalizálom a napi e-mailek számát és mindig rövid leszek, ha tehetem inkább szóban közlöm a mondandómat feletteseimmel vagy kollégáimmal. Ma nagyon jól teljesítettem a tervet, remélem a jövőben is menni fog.

Két idegpálya az agyban… A legnehezebb, mikor ezek harcolnak egymással. Mostanában úgy érzem megbolondulok. Jönnek elő az automatikus negatív gondolatok, a szorongás utat tör magának és nem vagyok ura ezeknek a gondolatoknak és negatív érzelmeknek, elvesztettem az irányítást és ez nagyon aggaszt. Az év végi hajtás, év eleji ellenőrzések és az általam vállalt túl sok feladat eredménye ez, tudom. Közben a munkatársaim nagyon jól érzik magukat és ez idegesít, lassan napi szinten kifakadok, mindenkinek odamondogatok egy-két rosszalló megjegyzést és kiborít, hogy lehet már nem szeret mindenki és haragszanak rám. A megfelelési vágy, maximalizmus és a valahol mélyen legbelül megbúvó önbecsülésem harcot vív egymással. Egyelőre hol az egyik, hol a másik kerül ki nyertesként. Nem tudom melyik a legerősebb érzés bennem. Mindig vágytam rá, hogy mindenkinek megfeleljek, hogy mindenki kedveljen, de közben érzem, hogy ez csak a saját érdekeim elnyomása útján lehetséges és ez hosszú távon nem járható út.  Mikor a maximalizmus erősödik bennem, akkor vagyok a munkatársaimmal a legundokabb, mert látom, hogy nem teszik oda magukat, hogy nem foglalkoztatja őket semmi és csak a főnök jelenlétében dolgoznak. Ezáltal kevésbé vagyok szerethető és kedvelhető a számukra, ami a megfelelési kényszerem miatt szintén szorongást okoz. A három legerősebb érzés bennem harcol egymással. Eddigi 4 évem alatt a maximalizmus és megfelelési kényszer volt a legerősebb, ezek alapján végeztem a munkám, ennek következményeként a saját érdekeimet teljesen elnyomtam és végül mára sikerült teljesen kikészülnöm és most kihasználtnak érzem magam. A főnökök és kollégák kedvelnek, hiszen mindig kedves, segítőkész vagyok velük, minden feladatot elvégzek önállóan és maximális precizitással.  Most, hogy besokalltam, látom hogy furcsán néznek rám, nem értik mi bajom. Hogy lett a mindig kedves, mosolygós, jól dolgozó, segítőkész kollégájukból hirtelen a főnök kedvence, túlbuzgó, undok kolléga? Mit lehet ebben a helyzetben tenni? Hogy tudnám érvényesíteni a saját érdekeim, úgy hogy közben ne utáljon meg mindenki?

A gödör alján érzem magam, nem tudom, hogy másszak ki belőle. Mindez rányomja a bélyegét a munkavégzésemre is, nem vagyok egy ideje túl lelkes, sok mindent nem csinálok meg, amit előtte igen és közben félek, hogy ezt valaki észreveszi, de magam felé nézve is rossz érzés, hogy nem nyújtom már a maximumot. Megbolondulok, szorongok, rosszul érzem magam!

Rég írtam új blogbejegyzést, szociális fóbia szempontjából egy nyugodt évet tudhatok magam mögött. Ez furcsa kijelentés tőlem, tudván hogy mennyi stressz és szorongás ért az év során, de mivel a munkahelyem ugyanaz már három éve és a szociális fejlődésem terén sem tettem túl sokat ebben az évben, így a fóbiám szempontjából állóvízszerű évnek minősítem a 2016-ot. A munkahelyemen történtek események, hiszen idén visszautasítottam egy középvezető pozíciót és kaptam egy új feladatkört, beültem újra az iskolapadba, elvégeztem egy tanfolyamot, ezek mind-mind szorongással együtt járó események voltak, mégis megbirkóztam velük.

Ha a szociális fóbiám szintjét minősíteni szeretném, vagy egy kicsit mesélni róla, hogy hol is tartok most, röviden azt mondanám egész jól együtt tudok már élni vele. Mit is jelent ez? Hozzászoktam a napi szintű szorongáshoz, gyomorideghez, feszültséghez. Nem küzdök már ellene, próbálom időnként csillapítani mozgással, szaunával, egyéb módszerekkel, de sajnos a mindennapjaim részévé vált. Milyen hatással van ez rám? Lesoványodtam és egy idegroncs vagyok. Most, hogy a blogírás kapcsán mindezt átgondoltam és leírtam, ráébredtem arra, hosszú távon nem lesz ez így jó. Tisztában vagyok vele, hogy ez a munkahely nem életem helye, hiszen introvertáltként túlságosan lefáraszt a túl sok szociális interakció, amit munkám során át kell élnem és sajnos az emberi kapcsolataimra is negatív hatással van. Olyan sok emberrel érintkezem munkaidőben, hogy gyakran nincs kedvem és energiám a szabadidőmben is az emberekhez. Mindezek ellenére még nincs itt az ideje a váltásnak. Úgy gondolom ez a hely életem iskolája. Itt tanulhatom meg kezelni mindazokat a helyzeteket, amelyekben gyenge vagyok. Abban viszont hibáztam idén, hogy nem fordítottam kellő időt a tanulásra, szociális fejlődésre. Hiszen átéltem napi szinten ezeket a helyzeteket, de nem elemeztem őket, nem csináltam mellette a terápiákat, nem olvastam önsegítő könyveket, ezen változtatni fogok a következő évben.

Még mindig nem kaptam választ arra a kérdésemre, hogy elmúlhat-e valaha a szorongásunk? Van erre esély egyáltalán? Ha "normális" életet élünk, dolgozunk, időnként társaságba járunk, minden helyzetbe belemegyünk, amelybe egy nem szorongó is belemegy. Van remény arra, hogy szorongásmentes életet éljünk gyógyszerek segítsége nélkül? Ismertek olyan embert, akinek ez sikerült? Vagy az egyedüli esélyünk, ha az életünket a szociális fóbiához igazítva alakítjuk ki? A szorongáscsökkentő eszközöket a mindennapi életünk részévé tesszük?

Dreamer88 volt olyan kedves, és a Dr. Richards féle terápia maradék anyagait lefordította nekünk már egy jó ideje, csak abban reménykedtem, hogy mellé tudom biggyeszteni a hanganyagokban elhangzó bölcsességeket is. Azonban nem úgy tűnik, hogy tudnék ilyenre időt szakítani a napi menetrendemben, viszont azt sem szeretném, ha a fordításra fordított sok munka kárba veszne.

Ezért a továbbiakban a hanganyagot nem, de a mellékletét képező írásos „handout”-okat közreadjuk, így is hasznos dolgokkal vannak tele.

Dreamer88 volt olyan kedves, és a Dr. Richards féle terápia maradék anyagait lefordította nekünk már egy jó ideje, csak abban reménykedtem, hogy mellé tudom biggyeszteni a hanganyagokban elhangzó bölcsességeket is. Azonban nem úgy tűnik, hogy tudnék ilyenre időt szakítani a napi menetrendemben, viszont azt sem szeretném, ha a fordításra fordított sok munka kárba veszne.

Ezért a továbbiakban a hanganyagot nem, de a mellékletét képező írásos „handout”-okat közreadjuk, így is hasznos dolgokkal vannak tele.

Dreamer88 volt olyan kedves, és a Dr. Richards féle terápia maradék anyagait lefordította nekünk már egy jó ideje, csak abban reménykedtem, hogy mellé tudom biggyeszteni a hanganyagokban elhangzó bölcsességeket is. Azonban nem úgy tűnik, hogy tudnék ilyenre időt szakítani a napi menetrendemben, viszont azt sem szeretném, ha a fordításra fordított sok munka kárba veszne.

Ezért a továbbiakban a hanganyagot nem, de a mellékletét képező írásos „handout”-okat közreadjuk, így is hasznos dolgokkal vannak tele.

Dreamer88 volt olyan kedves, és a Dr. Richards féle terápia maradék anyagait lefordította nekünk már egy jó ideje, csak abban reménykedtem, hogy mellé tudom biggyeszteni a hanganyagokban elhangzó bölcsességeket is. Azonban nem úgy tűnik, hogy tudnék ilyenre időt szakítani a napi menetrendemben, viszont azt sem szeretném, ha a fordításra fordított sok munka kárba veszne.

Ezért a továbbiakban a hanganyagot nem, de a mellékletét képező írásos „handout”-okat közreadjuk, így is hasznos dolgokkal vannak tele.

Dreamer88 volt olyan kedves, és a Dr. Richards féle terápia maradék anyagait lefordította nekünk már egy jó ideje, csak abban reménykedtem, hogy mellé tudom biggyeszteni a hanganyagokban elhangzó bölcsességeket is. Azonban nem úgy tűnik, hogy tudnék ilyenre időt szakítani a napi menetrendemben, viszont azt sem szeretném, ha a fordításra fordított sok munka kárba veszne.

Ezért a továbbiakban a hanganyagot nem, de a mellékletét képező írásos „handout”-okat közreadjuk, így is hasznos dolgokkal vannak tele.

A szociális fóbiások egyik problémája, hogy túlságosan befelé fordul a figyelmük, a belül zajló folyamatokra és érzésekre figyelnek. Mindezt annyira túlzásba viszik, hogy észre sem veszik, mi folyik valójában körülöttük. Azt hiszik, mások kinevetik őket, de valódi bizonyítékra erre nincs is szükségük. Ha ők nevetségesnek érzik magukat, akkor biztos azok is, és mindenki rajtuk gúnyolódik. Ezt az ördögi kört nehéz megtörni, mert kifelé figyelni félelmetesnek tűnik.

A könyv, amit egy ideje elkezdtem feldolgozni, azt javasolja, hogy végezzünk kétoldali kísérletet, ugyanolyan eseményt, vizsgáljunk meg úgy, hogy csak magunkra, belülre figyelünk, majd ismételjük meg úgy, hogy kifelé, a környezetre fókuszálunk. Például buszon ülve fedezzük fel először a bennünk zajló folyamatokat, majd másodszori kísérletre nézzük meg, kik vesznek körül, milyen lehet az életük, figyeljük meg a ruhájukat, hajukat. Aztán dolgozzuk fel a tapasztaltakat. Hát én megpróbáltam.