Szituáció:

Fel kell hívnom egy látásból ismert embert… akitől alapból tartok. És egyből jön a gyomorgörcs, a remegés és a rengeteg negatív automatikus gondolat. Ez még nem is lenne baj, de jön az elkerülés és a kibúvás is. Mint a macska a víztől, úgy menekülök a helyzet elől: halogatás, halogatás, sunnyogás, elfelejtés. Valahol nagyon mélyen eltört bennem valami. Egy blokk, pirossal villogó vészjelzés társul ahhoz a helyzethez, ami másnak egy hétköznapi kis semmiség.

Félelmeim:

• Nem tudom, hogy ki fogja felvenni a telefont. Utálom a nem bemutatkozó embereket, akik laza „Tessék!”-kel veszik fel a vezetékes telefont. Miért nem lehet megkönnyíteni a hívó helyzetét azzal, hogy elmondja a nevét? Belső hálózatról van szó, amin egyeseknek kiírja a másik nevét, de nyilván Murphy nekem direkt olyan kőkorszaki készüléket osztott, amin nincs semmi kijelző, hogy még inkább aláaknázza a baráti viszonyomat a telefonnal. Lehet, hogy a másik fél látja a nevem, ezért lazábban kezeli a felvevést, de én nem csak azoknak mutatkozom be, akikről nem tudom, hogy kik, hanem az alig ismert névről hívóknak is, hogy tudják, célba értek-e vagy sem.
• Vagy feltételezem, hogy ő veszi fel, hiszen az emberek 90 %-ának saját asztali készüléke van, elkezdem a mondandóm, és a közepén vágnak félbe, hogy ezzel xy-z kellene keresnem, de most nincs, és mást vette fel. Hát kösz bakker, akkor miért hagytál pofázni, mint egy hülyét?
• Vagy ő veszi fel bemutatkozás nélkül, én meg ismerjem fel a hangja alapján? Vagy mondjam neki, hogy xy, te vagy az? Ez béna, akkor xy-t keresem? És ő meg hülyének néz, hát nyilván őt keresem, azért vagyunk vonalban… Vááá!
• Ha valami csoda folytán túljutottunk a beazonosításon, akkor meg hol is kezdjek neki a mondandómnak, ha épp van még annyi hangom, hogy elkezdhessek makogni valamit…

Ezek mind apró, pillanatnyi döntések és választások, és olyan, mintha a hegytető peremén állnék ugrásra készen, hogy belevessem magam egy ismeretlen örvénybe, ahol folyamatos lavírozás szükséges az életben maradáshoz. A kommunikációs spontaneitás nehezemre esik, és félelemmel töltenek el azok a helyzetek, ahol a kommunikációs készségemre kell hagyatkoznom, mert nem bízok benne, magamban, és úgy érzem, bármikor cserben hagyhat, és akkor BUMM! Nem tudom, mi lesz, de biztos valami borzasztó! És én megsemmisülök…

Nyugodt helyzetben a fejemben gond nélkül le tudok folytatni képzelt telefonhívásokat, de az éles bevetés előtt az is halálosan komoly dilemmává válik, hogy Szervusz, vagy Szia! Mert melyik a jó? És biztos, hogy nem inkább a másik? És csak állok a hegytetőn, és nem merek ugrani, és remegek…

De telefonálni muszáj, mert a napok telnek, nekem pedig le kell fixálnom a dolgokat. Ezért a mai nap éppen megfelelő… A délelőttöt már elszerencsétlenkedtem, ebédidőben meg nem akarom hívni, mert nem illik, vagy úgysem lesz telefonközelben. Adok még egy fél órát, és megpróbálom, mert mit veszíthetek? Max bele se szólok és leteszem, vagy max beégek. De a remegésem teljesen lebénít. Hiába mondom a testemnek, hogy még félóráig ráér pánikba esni, nem hatja meg. Remegés és gyomorgörcs. Lassan, de megállás nélkül peregnek a percek. Már csak 20 percem van, esküszöm most már megváltás lenne így, vagy úgy, de túlesni ezen az egészen. De ha megszabtam az időt, ahhoz tartom magam. 10 perc, és telefonálok, legalább próbáljam meg, legalább csak a kagylót emeljem a fülemhez… érzem, hogy akár sikerülhet is, de a gyomrom helyén már egy kőszikla, a lábam kocsonya, a valóság pedig alternatív dimenzióba váltott. Szédülök, hányingerem van, dimenziót ugrottam. … és akkor a szomszéd irodába érkezik valami ismeretlen hang… pont az az ember, akit hívni készülök… Le is csapok azonnal a lehetőségre. Ma sem oldottam meg a telefonfóbiámat, de valaki odafent a kezemre játszik… :D