Ingerült poszt következik...

Az elmúlt héten valamiért megszaporodtak az arcomra és az abból következtetett hangulatomra vonatkozó megszólítások. „Miért vagy olyan szigorú?” „Mi a baj?” „Miért vagy szomorú?” Megyek a munkahelyi folyosón, és állítólag szigorú vagyok. Állok egy buliban a tömeget figyelve, és „aggódva” jönnek oda fiúk, hogy megtudják, mi az oka a szomorúságomnak, és hogy ebből megpróbáljanak beszélgetést indítani.

Azzal tisztában vagyok, hogy alapjáraton tényleg ijesztő fejem lehet, amitől a gyerekek is megijednek, ha nem mosolygok, de nem tudok, illetve nem is akarok ezzel mit kezdeni. Éppen a gondolataimban kalandozok, az n+1-dik dimenzióban járok, vagy vészforgatókönyveket készítek az élet minden területére, koncentrálnom kell hozzá. De miért baj ez? Miért kell megszólnunk azokat az embertársainkat, akik nem esnek ki a szájukon a vigyorgástól? A húgomtól is rengetegszer hallottam, hogy totál ismeretlenek szóltak oda neki az utcán, hogy „Jajj de szigorú valaki!” Nyomtassam a pólómra, hogy „Ilyen a fejem és kész!?” Azt hiszik, ettől majd jobb lesz a kedvem?

És hogy ez miért baj? Mert folyamatos magyarázkodásra kényszerítenek ezzel. Olyanból kell kimagyaráznom magam, ami nem is igaz. Eleve kritikaként élem meg, hogy baja van a fejemmel, ha már szóvá is tette, de még álljak neki elmagyarázni, hogy nem igaz, csak sajnos ilyen arcberendezéssel áldott meg a sors?

A bulikon pedig én vagyok a karót nyelt, beképzelt, amiért tömören csak annyit válaszolok, hogy „Nem vagyok szomorú”. Ezzel általában nem tudnak mit kezdeni, és eleve azzal indulna a beszélgetés, hogy ellentmondok, ami megalapozza a hangulatot. De nem is akarok beszélgetni, a testem minden porcikája küldi a jeleket, hogy jól megvagyok magamban, köszönöm szépen, direkt azért álltam félre, hogy magamban lehessek. Nulla szemkontaktus. És mégis odajönnek, és én vagyok a bunkó, amiért letagadom, hogy rossz a kedvem.

Kedves emberek, aki sír, az szomorú, vagy esetleg nagyon-nagyon örül, akinek csak szigorú az arca, az csak gondolkodik. Ennyire egyszerű.

És akkor ennek még lennének a „Mi a baj, miért vagy ilyen csendes?” társai, vagy a „Téged szórakoztat, hogy a barátnőd beszél helyetted?”... miközben ő jött oda beszélgetni, a barátnőm szóba is állt vele, engem nem érdekelt, semmi helyettem beszélés nem történt, bocs, hogy zavarok a jelenlétemmel...