Van egy érzés, ami megmagyarázhatatlanul tör rám, racionális okok nélkül, hogy el akarok menni, elbújni a világ elől, beásni magam egy üregbe és begubózni. Hagyni, hogy a világ menjen a maga útján, de nélkülem. Nem akarok belekavarni a világ folyásába, mert csak elrontom. Ki akarok szállni, és a vackomból begubózva passzívan figyelni a történéseket. Mindenféle involvement nélkül.
Ki akarom lőni az agyam, hogy valaki más hozza meg helyettem a döntéseket, mert engem már nem érdekel semmi, csak távol akarok kerülni a fennforgástól, hogy ne bántson semmi, ne égessem meg véletlenül se magam, ne hibázhassak, ne ronthassak el semmit, és akkor nem fog fájni.
Nem a hiba fáj, nem attól zuhanok magamba, mert elrontottam valamit, hanem csak belefáradtam az aknák kerülgetésébe a háborús aknamezőn. Nem akarom elfogadni, hogy az élet értelme a küzdés legyen. Fáraszt, hogy folyamatosan oda kell figyelnem, nehogy elrontsak valamit, egy megszólítást, egy köszönést, egy feladatot, egy választ a bankban, rossz helyre igazítsak valakit útba, mikor segítséget kér, bunkónak tűnjek, megbántsak valakit, rossz lakást vegyek, rosszul házasodjak, vagy ne házasodjak meg...
Ezer védelmi mechanizmus pörög a háttérben, és leszívja az életerőm. Félek a hibázás lehetőségétől, szeretnék egy tuti biztos világban élni, ahol nincsenek tévedések, rossz döntések és ahol mindenki kedves, senki sem bánt senkit. Ahol végre levehetem és jó mélyre elrakhatom a védelmi páncélomat és az álarcaimat.
Ez az érzés megmagyarázhatatlanul tör rám. Amikor látszólag minden csendes, ülök a munkahelyemen, nincs pánikhelyzet, csak 1-2 idegesítő feladat. Nem tudom, mihez kötni, nincs konkrét kiváltó oka, de legszívesebben csak menekülnék, elrejtőznék, és csak sírnék a vackomban, míg meg nem nyugszom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
nklgd (törölt) 2017.09.28. 19:55:25
Szoktál végezni feszültségoldó gyakorlatokat?Én második éve naponta meditálok,és másnaponta végzek testedzést,azóta ritkábban vesz elő ez az érzés.Állítólag a vitaminhiány is hozzájárul,most Béres Aktivált szedek emelt magnéziummal,úgy érzem használ.
Régebben nem foglalkoztam ilyenekkel,mert "nem volt rá időm".értsd:a megfelelési kényszerem miatt minden más fontosabbnak tűnt,mint az én állapotom.Arra már rájöttem,hogy ez ostobaság,ha én tönkreteszem magam,ki fogja elvégezni a "fontosabb"dolgokat?
Én is félek a hibázás lehetőségétől...Tulajdonképp,attól,hogy valakinek csalódást fogok okozni(lásd a múltkori kommentemet,leginkább attól tartottam,hogy a főnök azt mondja,nem ezt várta tőlem...)Egyelőre nem bízom magamban eléggé,ezért várom másoktól a megerősítést.Józan fejjel,ez persze nonszensz,ha valakiknek tényleg fontosak vagyunk,azok nem várják el,hogy kikészítsük magunkat értük.Aki meg csak egy kizsákmányolható erőforrásnak tekint,az nem érdemel meg!
Off: Ma volt egy érdekes tapasztalatom.Bementem dolgozni,volt pár kolléga az étkezőben.Köszöntem,kezet fogtunk,mentem átöltözni.Pár perc múlva ők is bejöttek az öltözőbe,köszöntek,kezet fogtunk ÚJRA.Mondtam,ma már találkoztunk,erre ők:Mikor? Ennyit arról,hogy mindenki velünk foglalkozik:)
Johnssy 2017.10.03. 17:36:56
Jó ilyen blogot találni, azt hittem csak nekem vannak hasonló problémáim. Nyilván nem az jó, hogy többen is szenvedtek szoc.fóbban, csak az, h megosszátok az érzéseiteket.
Köszi !
Kaisa 2017.10.06. 21:30:05
Én is azt hiszem, hogy mindenki emlékezni fog a hibáimra, miközben a teljes személyemet is elfelejtik egyesek...
@Johnssy: Üdv a blogon, örülünk, ha mások is rájönnek, teljesen "normálisak", nincsenek egyedül.