Lassan egy éve nem írtam a belső gondolataimról, a bennem kavargó érzésekről és a mindennapos küzdelmeimről. Ez nem jelenti azt, hogy „kigyógyultam”, vagy megtaláltam volna a lelki nyugalmat. Próbálkozom nap, mint nap legyőzni a félelmeimet és legyőzni önmagam, de nehezen megy. Egy ideje inkább csak vegetálásba ment át az életmódom, a nagy kihívásokat kerültem, vagy mással oldattam meg. Így kevésbé stresszes az életem, kezelhető mértékű a napi gyomorgörcs és a feszültség, de nem vagyok ezzel sem elégedett. Mert szégyellem magam. Ha magamra nézek, és látom, mennyire megalkuvó és elkerülő életmódot alakítottam ki, nem vagyok rá büszke. Szeretnék változni, szeretnék fejlődni, és valahogy dolgozni ezen az egészen, csak már nem találom a kapaszkodókat. Azt hittem, egyre közelebb kerülök önmagamhoz, és minden önelemzés közelebb visz a célhoz, hogy rájöjjek hol lehetne megfogni ezt az egész katyvaszt, ami a fejemben kavarog, ami felhőként eltompítja a látásom, és nem hagyja, hogy annak lássam a dolgokat, amik. De nem akarom feladni, meg akarom hódítani ezt a hatalmas hegyet, amit a szociális fóbia jelent számomra, ki akarok mászni a gödörből, és életképessé válni. Annyi módszerrel próbálkoztam már, de soha nem sikerült az áttörés, vagy beleuntam a dolgokba, de most újra itt a szeptember, és bár az iskolát már rég magam mögött hagytam, mégis a megújulást, a lelassítást és a tanulás újrakezdését jelenti számomra ez az időszak, úgyhogy ismét bele akarok vágni abba, hogy foglalkozom a problémáimmal, és nem csak elmenekülök előlük. És ha máshogy nem megy, hát beütemezem az órarendembe, minden héten időt kell fordítanom magamra, a gondolataim rendszerezésére és az agyam kisöprésére. Úgyhogy sokadik újrakezdés jön... fighting!