Édesanyámmal eléggé küzdelmes a viszonyunk. Soha nem voltunk az a szeretetet kimutató páros. A gyerekkoromat és a felnőtté válásomat utólag elemezve rengeteg helyen látom a hibákat és a károkat, amiket a személyiségemben okozott. Tulajdonképpen részben őt okolom nyomorúságos helyzetemért. Az évtizedek alatt kialakultak azok a védelmi mechanizmusok, amikor bár egyrészt bebetonozták ezt az ellenséges helyzetet közöttünk, másrészt viszont segítettek megvédeni. Nem beszélünk sokat, csak a minimálisra korlátozva, a napi eseményeimről, terveimről, vágyaimról, félelmeimről nem beszélek neki, néha egy-egy érdekességet megosztok vele, de hamar rájövök, hogy csak magamnak ártok vele. Azonban elfeledkezve a tökéletesre fejlesztett túlélési stratégiámról, a munkahelyi elismerésemet mégis kicsit büszkén mutattam neki, hátha tetszik neki...

Egyik legrosszabb döntésem volt, ugyanis azonkívül, hogy mennyi fizetésemeléssel jár (semennyivel), nem érdekelte. Majd miután kierőltette belőlem, hogy mennyit keresek, lenéző gúnnyal oktatott ki arról, hogy hát igen, ez az ára annak a nyugodt életnek, ami nekem van, mert bezzeg ő... Azt nem tudná akárki. Hiába mondtam neki, hogy azért az én munkámat sem tudná ő ellátni, olyan magas lóról kezdett "poénkodni", hogy teljesen megszégyenített, amiért én feleannyi idősen, mint ő, kevesebb mint feleannyit keresek. Köpni-nyelni nem tudtam, ahogy az ártatlan "büszkélkedésemből" átváltott egészen megalázó csipkelődésbe, azt éreztetve, hogy az én munkám tulajdonképpen nem is ér semmit.

A legjobban az fájt, hogy teljesen váratlanul ért, bár sejthettem volna. És azóta is döbbenten állok a helyzet előtt (mögött), hogy hogyan lehetséges az biológiailag, hogy egy anya, nem a jót látja a saját gyereke sikerében, hanem mintha a kihívást, vetélytársat látná bennem, akit le kell győznie.

Testvéremmel már többször kielemeztük, mennyire korlátozó tényező volt a személyiség fejlődésünkre a támogató légkör hiánya, amit a fenti példa is szemléltet. És hiába múltam el 30 éves, a mai napig nem tudtam feldolgozni az anyai szeretet és elfogadás hiányát. És a mai napig ugyanúgy bennem van a vágy, hogy valahogy elérjem, hogy a saját anyám elfogadjon és szeressen. Ez egy olyan dolog, ami az életem korai szakaszában pótolhatatlanul kimaradt, ezért nem is tudtam rendesen kifejlődni. Tudom, felnőtt ember vagyok, lépjek túl rajta, most már legalább tiszta fejjel is látom, hogy a szüleim nem megkérdőjelezhetetlen hatóságként működnek, mégis nehéz kilépni ebből a mederből. Nem tudom, felnőtt fejjel be tudom-e foltozni a gyerekkoromban esett töréseket.