Van olyan része a fóbiámnak, amikor túl bonyolult helyzetbe kerülök, hogy úgy érzem, egy mély omladozó gödör aljára kerülök. Átjár a tanácstalanság, döntésképtelenség, kilátástalanság, a szégyen, a tehetetlenség érzése, lényegében egy alkalmatlan alaknak érzem magam, aki mindenkit idegesít és aki mindenkinek a terhére van. És ilyenkor utálom magamat. A felsőbbrendű (de cselekvésképtelen) énem lenézi és szánja a valódi, cselekvésekért és történésekért felelős énemet.

Sikerült megint beleesnem ebbe a gödörbe, emészt a bűntudat, a gyomrom folyamatosan görcsben van, hányhatnékom és sírhatnékom van egyszerre. Legszívesebben egy lakatlan szigetre költöznék és kivonnám magam a társadalomból.

Ezt a "lelki nyomor" fantázianévvel ellátott állapotot jellemzően valami olyan dolog idézi elő, amit a szocfóbom miatt nem "tudok" vagy csak rossz színvonalon tudok megoldani, és ami az életem egyik szegmensének (pl. munka) egy töredékét (egyetlen feladat a párhuzamosan futó legalább 6-ból) érinti csak, de az innen áradó önutálat kiterjed mindenre, és teljes egészében bekebelez. Mint egy rákos daganat, méretét tekintve nem nagy, de az egész életemet tönkre teszi. Illetve két hét múlva már emlékezni sem fogok a dologra valószínűleg, de most mocsár módjára magába szippant.

Pedig próbálok elhatárolódni, kimetszeni magamból, rákoncentrálni az életem többi, örömet okozó részére, de nem megy. Annyira el vagyok foglalva önmagammal, hogy már káros.

Kérek egy nagy adag leszarom tablettát, hogy magasról tehessek arra, hogy

- nem tudhatok mindent, jogom van nem tudni dolgokat

- jogom van rossz döntéseket hozni és hibázni

- mások esetleg hülyének néznek

- ha nem vesznek be dolgokba, akkor jogom van nem tudni semmit se

- hülyeségeket is csinálok, ne akarjak véget vetni az életemnek...