Elég egyszerűnek, sőt nevetségesen hétköznapi dolognak tűnhet az egész. Nem megerőltető, sőt, érthetetlen, miről is írok, ez miért is lenne egyáltalán gyakorlat... Ez csak önámítás, hogy úgy tűnjön, csinálok valamit, miközben ilyen kamufeladatokkal hintem a port.
Valójában szerintem még soha életemben nem tettem ki a lábam az utcára melegítő nadrágban, legalábbis csak egyszer mentem futni, akkor is csini nadrágban. De soha olyan igazi pecsétes, lógós, bő, otthoni melegítőben. Szinte soha nem teszem ki a lábam minimális smink nélkül sem. Ez is a görcsös megfelelési kényszerem része, amivel jár az is, hogy kifogástalannak kell lenni akkor is, ha csak tejért ugrok ki a boltba. Gondoltam most kipróbálom, mert nem volt kedvem rákészülni az utca végéig vezető sétámra. Nem hittem volna, hogy ebből is kihívás lesz.
Ehhez képest kétszer is majdnem visszafordultam, hogy lecseréljem azt a hülye nadrágot. Végül nem tettem, de végig feszengtem, pedig az utcán sétáló többi ember 80%-a mi másban lett volna, mint melegítőben. "Jó, de ők sportcipővel vették fel, én meg bénán néztem ki a dolgozós cipőmmel." Szóval volt bőven indok, hogy miért érezzem magam hülyén.
Itt most nem az volt a lényeg, hogy megcsináltam, hanem tudatára ébredtem, milyen "láthatatlan erők" uralkodnak az életemen, amikről nem is gondoltam volna. Legközelebb már magasabb szintre kell emelnem a gyakorlatot, és boltba is be kell tennem a lábam.
Próbáltam minden erőmmel tenni mások véleményére, amik ráadásul csak általam feltételezett vélemények voltak (de mégis úgy éreztem magam, mint Cersei az 5. évad végi kis sétáján), de ezt még gyakorolnom kell.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.