Egy pörgős, gyors gondolkodást, reakciót és intézkedést kívánó munkakörben dolgozom lassan három éve, időnként élvezem, de mindemellett a fejemben motoszkál a gondolat, hogy boldog lehetek-e hosszú távon introvertáltként egy ilyen munka végzésével.

Az első két évben nagy volt bennem a megfelelni akarás, minden feladatot a lehető legprecízebben, maximális teljesítménnyel végeztem el, de a stressz és kimerültség, amivel ez a 100 %-os teljesítmény járt a tavalyi év végére kikészített. Úgy döntöttem lelassulok kicsit, nem veszem a céges ügyeket annyira komolyan, és a magam habitusának, személyiségének megfelelően dolgozom. Nagyon sok rajtam kívülálló tényező van a cégnél, amellyel ha nem harcolok napi szinten akkor nem jól működnek az általam irányított folyamatok. Ezek nem mennek maguktól, napi szinten harcolnom kell emberekkel, kollégákkal, de legtöbbször a főnökömmel. Keményen tennem kell azért, hogy minden a helyes úton menjen, de év végére ebbe belefáradtam. Szerettem volna egy kicsit kevesebbet harcolni, egy kicsit introvertáltként működni munka közben is. Ennek az eredménye lett egy kollektív konfliktus a héten, először a közvetlen kollégám és köztem, aztán a főnököm és a közvetlen kollégám és később mások között is. A közvetlen kollégám nekem támadt és ezt nem jól reagáltam le, mert visszatámadtam és később sértegettem őt. Úgy éreztem hátba támadtak, hogy a világ gonosz erői megint támadásba lendültek ellenem. Ott a munkahelyen hirtelen teljesen ellepték az agyam az ANG-k, nem tudtam higgadt maradni, a sírás kerülgetett, aztán valamiféle dühkitörés, amelyet igyekeztem magamba fojtani. Közben belül rosszul éreztem magam, felelősnek, hibásnak a kialakult helyzetért. Valójában hibáztatható bármelyik fél is ebben a helyzetben? Mit tettem én? Három évig extrovertáltként igyekeztem helyt állni a munkahelyen, azaz információt továbbítottam, intézkedtem, kértem, kérdeztem, követeltem, ha a helyzet kívánta, aktív voltam, de belefáradtam, így megpróbáltam az energiaszintemnek és beállítottságomnak megfelelően végezni a munkám, tehát kevesebbet beszélni, többet figyelni befele, mint a környezetemre, kevesebbet intézkedni, többet végezni gondolkodós, elvonulós feladatokat. Hibáztatható vagyok ezért egyáltalán? A kollégáim hibásak azért, ha nekik ez nem felel meg? Szerintem mindkét kérdésre egyértelműen nem a válasz. Ebben a munkakörben egy extrovertált, nyitott, magasabb engergiaszintet élvező ember sokkal jobban helyt tudna állni, mint egy magamfajta introvertált anélkül, hogy ő ettől lelkileg vagy pszichésen kikészülne, ő ezt valószínűleg élvezné és nem jutna el arra a szintre vagy legalábbis kisebb eséllyel, mint ahol én voltam tavaly év végén.

A munkahelyi konfliktusom lezárult azzal, hogy aznap hazamentem, otthon átgondoltam, hangulatnaplót írtam, kielemeztem a gondolataim, kiszűrtem a negatív, irreális gondolatokat és arra jutottam, hogy ha jó szeretnék lenni a munkámban akkor folytatnom kell az extrovertált viselkedést. Másnap bementem dolgozni, kihúztam magam, mosolyogtam, határozott voltam, mindenkivel úgy beszéltem, mintha mi sem történt volna, intézkedtem, 120 %-os energiaszinten pörögtem egész nap. Ezzel elrendeztem a konfliktust, mindenki boldog volt és minden ismét ment szépen a maga útján. Ezzel a kollégáim és főnökeim kedvére tettem. De működhet ez hosszú távon? Mennyire fogom ezt én megsínyleni? Milyen hamar fogok kiégni, esetleg megbetegedni? Jó ez nekem egyáltalán?

Megint eljutottam arra a pontra, amelyen már többször jártam és amelyen már sokat gondolkoztam, de aztán figyelmen kívül hagytam egy ideig. Minden embernek a maga személyiségének megfelelő munkakört kell, hogy válasszon, hiszen hosszútávon csak ebben lehet kiegyensúlyozott, elégedett és boldog.

A felismerés ismét megvan: nem vagyok a helyemen! Egyszerű lenne a képlet, keresni egy olyan helyet, ahol introvertáltként is jól működhetek. Azt hiszem ez a lehető legnehezebb feladat. Miben gondolkozhatok? Átképzés? Pályakezdőként ismét ugyanazok a körök végigjárása? Állásinterjúk? Új kollégák, feladatok? Még a gondolat is ijesztő!