Egy átlagos munkanapom reggeli monológja, amikor alig van munka. Nem értem, miből ered ez a mindent túlgondolás nálam.

Adott a szituáció, kaptam tegnap munkaidő után egy e-mailt, hogy mehetek a papírért, amit aláírtak a nálam fontosabb emberek. Köszi, puszi, miegymás. Ezt ma reggel olvastam, és ahelyett, hogy fogtam volna magam és elindultam volna a papírért, nekiálltam gondolkodni, mert miért ne…

Egyrészt azon, hogy mi lenne, ha megvárnám, hogy a titkárnő lemenjen érte, mert ő szokott. De ő azt gondolhatja, hogy én azt már tegnap rég átvettem. Meg elsőként nekem címezték a levelet. De lehet, hogy csak azért, mert tudták, hogy a titkárnőnk már tuti nincs bent olyankor…

Másrészt azon gondolkodtam, hogy mikor menjek le érte, hogy ne legyen túl korán, mert reggel 8:05-re NEM ILLIK odaállítani, hogy ide nekem azt a papírt. De mégis mennyit várjak. De 9 előtt közvetlen meg lehet, hogy épp nagy a hajtás, ha valami megbeszélés lesz, és akkor zavarnám őket. (lemértem, 5 másodpercbe telik a kezembe nyomni egy papírt, ha keresni is kell, akkor 8, tehát még nem esik a „feltartás” kategóriába, asszem) De ha nem közvetlen 9 előtt megyek, hanem még 3/4-kor? Vagy most? Ne mert most épp a titkárnőnk is lent jár, lehet, hogy felhozza? Mi van, ha van valami rigolyája, hogy ő csak délután foglalkozik ilyenekkel?

3 emeletről és egy olyan emberről van szó, akit ismerek látásból, 2-3-szor már voltam is ott, és fel is ismerne, hogy ki vagyok, tudja a nevem, ergo tudja, melyik a papírom, amiért megyek. Illetve ő írta, hogy mehetek érte…

De mégis, már 9 óra, és még nem mentem le a papírért, most már tuti azt hiszi, hogy ilyen lusta és hanyag vagyok, hogy nem érdekel, hogy haladjon az ügy.

Aztán összeszedem minden bátorságom egy kb fél perces interakcióhoz, le is merészkedek, de nincs ott senki az irodában. Eliszkoltam. Nehogy akár csak egy térfigyelő is meglássa, hogy arra jártam eredménytelenül. (nincs is térfigyelő…) De akkor most mikor próbálkozzak újra? Vagy hagyjam, a titkárnőnk úgyis előbb-utóbb arra jár?

És eredménytelen voltam. Nemhogy már azt értékelném, hogy én megpróbáltam…

Közben pedig a fontos emberek leléptek, mi van, ha neki is már el kellett mennie? Ő csak egy fontos ember titkárnője, de akkor is, sose lehet tudni.

Valójában csak 1 A4-es papírról van szó, nem az életemről. És ha nem agyalnék ennyit ezen, már rég lementem volna megnézni, hogy visszatért-e már a helyére… Hiszen csináltam már ilyet, legutóbb 25 perce, tehát képes vagyok rá. Csak valahogy sokkal kényelmesebb és rutinosabb mindent túlagyalni.

Második kísérlet ismét kudarcba fulladt. Talán az ő hangját hallottam a folyosón, de nem akartam utánajárni. Most már kezdek kétségbe esni, hogy soha nem lesz meg az az átkozott papír, pedig küldhetném is tovább, mert reggel már fontoskodó arccal közölte a futárunk, hogy ugye a héten nem lesz semmi.

Közben bejön a Főnök, közli, hogy már rábólintottak a nagyemberek a továbbfoglalkoztatásomra, már csak a technikai részleteket kell ma megbeszélniük. Én meg nem értem, hogy HÁT NEM LÁTJA??? Hogy alkalmatlan vagyok mindennemű munkavégzésre? Mi a francért akarnának tovább foglalkoztatni?? Majd felrémlik a fejemben a volt főnököm előző napi odavetett félmondata arra válaszul, hogy egyelőre már csak 1 hónapig tart itt a szerződésem… Hogy „akkor majd még elbeszélgetünk”. De miért??? Miért akarna velem elbeszélgetni nyilván nem arról, hogy náluk még mindig üresen áll egy hely? Amikor nem látják, hogy mennyire ALKALMATLAN vagyok?!

Miért hisznek bennem az emberek sokkal jobban, mint én saját magamban?