Az egész életem kérdések tömkelege. Miért vagyok más? Miért nem vagyok olyan normális, mint a többi ember? Miért nem tudok egyszerű, hétköznapi életet élni? Könnyedén barátságokat kötni, állást szerezni, elbeszélgetni bárkivel, beilleszkedni egy munkahelyi környezetbe? Nem félni, ha társalognom kell egy ismeretlennel, kézremegés, megsemmisülés érzése nélkül elmenni egy állásinterjúra? Anélkül, hogy eltelne egy nap úgy, hogy nem érzem magam a világ legjelentéktelenebb, legunalmasabb, legbutább, legszánalmasabb élőlényének? Számtalan megválaszolatlan kérdés, ebből áll az életem.

Aki ismer azt mondja badarság ilyeneken gondolkozni, nem értik miért érzem magam így, hiszen okos vagyok, talpraesett és megoldok minden problémát, amivel találkozom. Tudják is ők, mit beszélnek! Nem érzik, amit én. Hogy milyen ha eddigi életem során sosem én irányítottam, hanem valami nálam sokkal hatalmasabb erő, ami megbénít, ledermeszt, gondolkodásra képtelenné teszi az agyam, irányíthatatlan testi tüneteket produkál. A félelem irányít, nem engedi, hogy felszabadult, beszédes legyek, hogy viccelődjek, hogy választékosan és lényegretörően fejezzem ki magam. Uralkodik rajtam, néha felülkerekedek rajta, aztán visszahúz és nem ereszt, a rabja vagyok. Szabadulni szeretnék, de nem tudok. Küszködök, kapálózok, belemegyek félelmet keltő helyzetekbe, remélve, hogy végül megszokom, hogy végül megszabadulok a szociális fóbiától, aztán mikor olyan élethelyzetbe kerülök, amikor nincs már kihívás, amikor csak a biztonságos közegemben vagyok nap, mint nap, akkor ismét elkezdek rettegni, a félelem megint felülkerekedik rajtam, mígnem belefáradok a küzdelembe, megadom magam. Évek alatt fokozatosan a személyiségem részévé válik, egyre nagyobb szerepet tölt be az életemben, végül teljesen a befolyása alá kerülök. Ekkor már nem keresem a kihívást jelentő helyzeteket, védőburkot fonok magam köré, elkényelmesedem, nem mozdulok a védelmet jelentő biztonságos kis közegemből, elkerülő magatartást folytatok, visszaesek újra a régi szintre és úgy érzem nincs kiút, sosem lehetek szabad.

Sírnék, de nem tudok. Szeretném feladni és véget vetni a szenvedésnek, de rá kell, hogy jöjjek, hogy erős bennem az élni akarás, a vágy, hogy egyszer szabad legyek. Utálom magam, mert engedem, hogy a félelem irányítson, közben tudom, hogy vannak értékeim, hogy többre vagyok képes, hogy a képességeimet nem használom ki kellőképpen. De a tulajdonságaimat, amire büszke vagyok nem engedem a felszínre kerülni, hagyom, hogy a félelem elnyomja őket, mígnem már azt sem tudom, hogy ki vagyok, mit akarok az élettől, hogy nem tudom merre haladjak tovább, belemerülök a kilátástalanság érzésébe. Szorongok attól, hogy elmegy mellettem az élet, az idő csak telik és én egyhelyben toporgok.

Tudják is ők "normálisak", hogy milyen nekünk! Nem, nem tudják. Azt gondolják, hogy ez csak hiszti, nyavalygás, hogy egyszerűen csak össze kell szednünk a bátorságunk, megrázni magunkat és tenni a dolgunk, és sikerülhet. Azt mondják ez csak lámpaláz, ők is félnek hasonló helyzetben, ez teljesen normális. Mégis elmennek, megcsinálják, majd túllépnek rajta. Honnan tudnák milyen, mikor már a gondolat is megrémít, hogy meg kell tennünk, mikor mégis eljön a nap és el kell indulnunk otthonról, de a legrosszabb, ha benne vagyunk a helyzetben, nem vagyunk ura önmagunknak, a testünknek, ha remeg a hangunk, ha berekedünk, reszketnek a végtagjaink, az ideg megveti a lábát a gyomrunkban, leblokkol az agyunk, megszólalni sem tudunk vagy ha kinyögünk valamit, elszégyelljük magunkat, hogy mondhattunk ekkora baromságot, szabadulni szeretnénk mihamarabb, bármi áron. Mindenre igent mondunk, bólogatunk, csak mehessünk már. Végre vége, kiszabadultunk a kényes helyzetből. De még mindig nem érezzük jól magunkat. Elfáradtunk, kimerültünk. Elszívta az energiánkat a megfelelési kényszer, a szorongás, a küzdelem, hogy észreveszik rajtunk a tüneteket. Végre kiengedünk, újra tudunk gondolkodni. Gondolkodunk is, hiszen a gondolkodás a lételemünk. Visszaemlékezünk, hogy milyen hülyén viselkedtünk, mennyi butaságot mondtunk. Haragszunk magunkra, amiért túl keveset beszéltünk. Sosem akarunk átélni többet ilyen helyzetet, így inkább megtanuljuk kikerülni őket.

Megszabadulhatunk a szociális fóbiától, ha megbékélünk önmagunkkal, elfogadjuk magunk tökéletlenségét, ha megbocsátunk szüleinknek és környezetünknek azokért a hibákért, amelyeket ellenünk vétettek, amelyeket a defektünk kialakulásáért okként tudunk megnevezni. Meg kell tanulnunk nem előre rágódni a dolgokon, megélni a pillanatokat, vállat vonni és nevetni magunkon és másokon, véget vetni a megfelelési kényszerünknek, kihúzni magunkat és büszkén vállalni önmagunk, a gondolatainkat, a véleményünket. Tessék meg van a megoldás.
De mégis, hogyan csináljuk?